Cserna-Szabó András könyvének nagyon ravasz címe van: Veszett paradicsom. Először is: hiányzik belőle egy igekötő, ahhoz hogy elveszett paradicsom legyen, és maradhasson a szánkban némi kis édessége a régi érték utáni nosztalgiának. Ami talán nem is volt – és ez nem egy elveszett, hanem egy valóban veszett paradicsom: egy halálra maró, nem biztonságos, beteges hely. Bár mire idáig eljut az ember, addig már azt is észreveszi, hogy a borítón viszont egy paradicsomkonzerv terpeszkedik – az édenkerti nagyjelenet dísznyomatával… Hát már az is veszett, (vagy értékként elveszett) amit megeszünk? Akkor talán az is, amit elolvasunk… Veszélyes gondolatlavinát indít el ez az egész…
A könyv maga huszonhét női nevet viselő novellából áll – gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy az almát odakínáló Éva és az azt olyan szívesen elfogadó Ádám áll a középpontban. Aki viszont pajzánságra, kíváncsiságra, bűntudatra, végül felmentő büntetésre számít, az keservesen csalódik: a könyv férfi és nő viszonyának aljasságáról, reménytelenségéről, romlottságáról szól, és csak úgy süt belőle a cinizmus, a nihil. Félreértések elkerülése végett: szerintem nem a szerző cinizmusa és nihilizmusa, hanem korunké. A szerzőnek talán a kétségbeesése, a fogyatkozó reménye szülte ezt a könyvet.
A novellák ugyanis a belerondításról szólnak. A Josefa és Rosa menedzsere a másik ember kihasználásából él, és – ló döglik, hám ürül alapon – ha meghaltak az ikrek, kerít helyettük egy kígyótestű csodát. Sebaj, csak a biznisz menjen. Nem, nem ez a szörnyű, hanem az, hogy a kigyótestű csoda önként lép ebbe a körbe. Viki, a csodaszép és okos, tökéletesnek tartott doktornő az egyéniséget gyalázza meg, amikor egyszercsak egy ugyanolyan tökéletes férfit mutat be férjeként – hogy aztán kiderüljön, ő maga műtötte össze, saját elképzelései szerint, és valahányszor nem úgy viselkedik, ahogy szeretné, kicseréli benne a “meghibásodott” alkatrészt. De ahogy tovább olvasunk, minden novellában valami alapvető értéket tesznek tönkre a szereplők: beszennyezik a szépséget, a jóságot, a türelmet, a családot, kinevetik az erkölcsöt, míg végül az önbecsülés megszűntében tobzódnak, mint a kis “tizennégy leszek” prostituált, Anna, aki talán leginkább hasonlít az édenkert Évájára, és Ádámja is ugyanúgy pórul jár. De hasonlóan döbbenetes Gerda is, a kilencven feletti néni, aki élete egyetlen évéből akar regényt iratni – abból, amikor szexuális játékszernek használta egy beteg lelkű férfi. Úgy értékeli, csak ez volt élet – az összes többi, amit a családja mellett töltött, nem ért semmit.
Csak pár nappal a könyv elolvasása után jöttem rá, milyen förtelmes világot ábrázol valójában. Úgy értem, az egyes novellák még valami érthető, elképzelhető, egyedi esetet tárnak fel. De aztán egyszer csak leesett a tantusz, hogy ezek egyidőben mind megtörténhetnek, tényleg. Hogy valahogy tényleg minden el tud torzulni, önmaga ellentétébe fordulni. És az a legmegdöbbentőbb, hogy semmiféle kényszer nem viszi az embereket vállalni ezt a nyomorúságosságot, ami mindenhonnen egyformán szánalmas: Isten végtelenül szomorú szemével csakúgy, mint a bezárult szerencsétlenek őrült tekintete mögül.
És hogy hogyan lehet ezt túlélni? Foggal és körömmel kapaszkodva: őrült és szánalmas dolgokba, illúziókba. Amelyek végül talán élhetővé teszik a pillanatot – mert annál messzébb nem lehet gondolni. Egyáltalán: nem lehet gondolkodni, mert az élet csak történik.
Apró gyengesége a könyvnek a novellák szerkesztésében jelentkező rapszodikusság. Míg egyesek természetes könnyedséggel alkalmazkodnak a témához, addig másokat erőltetettnek éreztem. A Josefa és Rosa például több részből építkezik, több főhőse van, és a szereplők, helyszínek és idősíkok olyan kavalkádjával lep meg, ami meghökkentő: van benne magyar író a második világháború idejéből, amerikai orvos a szesztilalom idejéből, cseh sziámi ikerpár, egyikük a Monarchia után sóhajtozva, olasz menedzser és Don Quijote, Sancho Panzástól. Nekem ez túl sok posztmodernből.
Viszont a könyv, minden negatív tartalma ellenére, őszinte és igaz. Sajnos. Erős ábrázoló erejű és mély sodrású. És ezért erősen mellbevág – másnap. Kéretik ülve maradni.