Már gyerekként is nagyon szerettem a nagyszüleim, a szüleim fiókjaiban, szekrényeiben kotorászni, mindig hatalmas élvezetet jelentett számomra, mikor egy régi, érdekes, naftalinszagú ruhadarabra, egy repedezett, színes csészére vagy akár egy kopott fényképre bukkantam. Próbáltam elképzelni magam az adott korban, egy szituációban, de mindig olyan túlzottan távolinak tűnt, pedig tudtam, hogy ezek a tárgyak nem ősleletek, hanem valójában a közelmúlt néhány emlékét tartom a kezemben.
Pontosan így vagyok az emlékiratokkal is. Mindig nagy érdeklődéssel és izgalommal veszek kezembe egy-egy életrajzi regényt, egy memoárt, valamiért szeretek az emberek valós életébe, mindennapjaiba vagy akár titkaiba betekinteni. Mikor lehetőségem adódik rá, mindig megragadom az alkalmat, hogy olyan életrajzi munkákat olvassak, amelyeknek akár én is a főszereplője lehetnék, hiszen a bennük megjelenített korszak épphogy csak lezárult. Épp ilyen Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című könyve is. Csupán néhány évtized telt el a könyv cselekménye óta, nekem mégis hihetetlenül távolinak, és mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlennek tűnik. Pedig mindez megtörtént…
A cselekmény helyszíne a ’80-as évek Romániája, Bukarest. Központi témája egy család életének néhány éve a Ceauşescu-korszak legdurvább éveiben – és amint maga a szerzőnő is fogalmaz a könyv zárszavában, „ez csak egy történet, a lehetséges több millió közül” – főszerepben a fiatal, magyar értelmiségi családból származó, balerinának készülő lánnyal, Bodor Johannával, aki 1965-ben született Kolozsváron, majd szüleivel és testvérével a román fővárosba, Bukarestbe költözött. 1984-ben végzett a helyi Balettintézetben, egy év múlva pedig névházasság útján Magyarországra került, ahol jelenleg is él.
A könyv sok kritikát kapott, de a szerzőnő maga is megvallja, hogy ő nem író, hanem táncművész. Művében csupán visszaemlékszik az átkos korra, mert a múltat nem lehet és nem szabad feledni, az igazságot pedig ki kell mondani. Mert „ez a könyv a haragról, a sorsszerűségről, a hibákról, a barátságról, a túlélési ösztönökről, a humorról, a diktatúrán belüli életről mesél.”
A Bodor család Bukarestben él. Kisebbségi létben, magyarként, de mint értelmiségi, román állampolgárként is. Egyre inkább érzik, hogy ebben az országban már nincs jövő, itt nincs maradás. Elsőként Johanna bátyja telepszik ki Magyarországra, majd édesapja is kiutazik munkaügyben, de ottléte alatt „megbetegszik”, ezért édesanyjának jóváhagyják a kiutazást, hogy ápolhassa férjét. A család egy tervet eszel ki, mégpedig azt, hogy Johanna az érettségi után névházasságot köt egy magyarországi férfival, így családegyesítés címszó alatt az egész família kint maradhat a szabadságot és lehetőségeket jelentő új hazában, Magyarországon.
A fiatal lány, családja érdekében, vállalja a kihívást, és elkezdődik a két éves szerepjáték. Mindent a célnak rendel alá, és kezdetben nem is sejti, hogy ez mekkora teherrel és áldozatokkal jár. Kendőzetlen őszinteséggel ír mindenről, a reményteli várakozásról, az új, szabad életbe, karrierbe vetett reményről, a félelmekről, a bizalmatlanságról, az egyedüllétről, szerelmi életéről, könnyelmű kalandjairól, saját naivitásáról. Tizennyolc évesen, teljesen egyedül válik felnőtté. Nincs mellette szülő, testvér, akik a bajban a legnagyobb támaszt jelenthetnék, van azonban néhány igaz barát, akik tartják benne a lelket.
Az írás leginkább magánéleti dolgokra alapoz, de a személyes élmények mellett hű képet kapunk a nyolcvanas évek román fővárosáról, a mindennaposnak számító nélkülözésről, a folyamatos rettegésről, álcázásról, titkolózásról, hazugságokról. A lány igazi idegháborút vív, de megcsinálja. Balerinaként tudja, hogy a siker csak hatalmas, véres-verejtékes munka árán érhető el. Nem lázadozik, nem sajnáltatja magát, mindent a cél érdekében tesz, olyannyira, hogy sokszor saját vágyait a háttérbe szorítva magát is becsapja. Erről így ír: „Minden cselekedetemből egyszerű lett volna kiolvasni a valóságot, de én tehetségesen kormányoztam hajómat a megtévesztés kötelező útvonalán. Fejlődtem, és egyre profibb voltam. Legjobban magamat manipuláltam. […] Jutalomfalatot reméltem a sorstól. Ez volt a mantrám.” (170. oldal)
A jutalomfalat végül meglett, bár kezdetben biztosan fanyar volt az íze, de hát az idő mindent megédesít… és én úgy vélem, ha nem így lenne, ez az írás sem született volna meg. Számomra nagy élvezetet jelentett a könyv olvasása, egyrészt azért is, mert ez az egyik kedvenc műfajom, másrészt pedig nagyon fontosnak tartom, hogy román állampolgárként, erdélyi magyarként ismerjük a közelmúlt történéseit, és ezekről ne csak a történelemórán tanultakról tudjunk, hanem egy-egy személyes élmény, beszámoló is hozzájáruljon a korszakról alkotott képhez.