Palahniuk regénye nem könnyed délutáni tea mellé kínált harapnivaló. Igencsak torkomon akadt, minden bekezdésért meg kellett küzdeni a köhögő rohamokkal, öklendezésekkel. Inkább illene éjszakai vonatúthoz, egyedül, elsötétített kabinban, vagy – még jobb – interkontinentális repülőúthoz. Körítésnek egy kis ammóniával kevert hipót, vagy esetleg ismeretlen kereszthatású szteroidokat tudnék ajánlani.
Az egész regény egy zuhanórepülés. Mármint szó szerint. Tender Branson, a 2039-es járat egyetlen utasa éppen irdatlan sebességgel száguld Ausztrália felé, ahol majd, kifogyva az üzemanyagból, az egymás után leálló hajtóműveknek hála végre földet ér, reményei szerint végzetes becsapódással. Szóval körülbelül hat-hét órája maradt, hogy elmesélhesse nekünk a történetét. A fekete-doboz minden szavát rögzíti, és most, munkaadó, főnök és irányítás nélkül, életében először beszélhet igazán szabadon és őszintén.
A története is halálugrás. Minden pillanat hullaház szagától és steril bonctermi vegyszerbűztől terhes, narrátorunk pedig nem mulasztja el, hogy módszeresen emlékeztessen mulandóságunkra és minden perccel közelebbi halálunkra. Tender temetőkbe jár, holtak és élettelen művirágok között tölti mindennapjait, szabadidejében pedig öngyilkos segélyvonalat működtet – ismét szó szerint: segít az öngyilkosság végrehajtásában azoknak, akiknek még szükségük van egy utolsó lökésre –, siralmas élőhalott állapotát pedig csak fokozza megalázó és fölösleges munkája.
Amint egyre tisztábban látjuk Tender kétségbeejtően üres és hullaszagú életét, fokozatosan kirajzolódik előttünk a Krédó egyháza, az öngyilkos szekta, melynek egyre csappanó számú túlélői közé tartozik történetünk mesélője is. A Megtérésnek nevezett tömeges öngyilkossági hullámhoz egyre többen csatlakoznak, és amiről eddig talán elhihettük, hogy Tender kétségbeesett kapaszkodása az élethez, egyre inkább tűnik lassú és tudatos haldoklásnak. A túlélők köre minden nappal exkluzívabbá válik, ő pedig egyre kevésbé tűnik közülük valónak – olyan, mint egy két lábon járó hulla.
A történet monoton mintázatát Fertility Hollis (igen, a nőnek tényleg Áldott Termékenység a neve) megjelenése töri meg – a jövőbelátás képességével megáldott, vagyis inkább megátkozott lányt az unalom és bátyjának öngyilkossága vezeti el Tenderhez, aki mint utolsó krédós túlélő, vallási vezetővé és sztárrá növi ki magát, Fertility jóslatainak és egy keménykezű ügynök teljeskörű make-overjének hála. Szoláriumozott, botoxolt Messiás lesz, tévésztár Jézus, műanyag Megváltó. A többi már csak zuhanórepülés, ejtőernyő nélkül.
A hipótól és klórtól áztatott, minden élettől megfosztott fürdőszobacsempék, a történések körkörös és kiszámítható volta, a sztárrá válás részeként egymás ellen, majd keresztbe ható szteroidok és drogok mintázatai fokozatosan eltompítanak minden életszerűt. Minden unalmas, ismétlődő és kiszámítható. A romlás és szétesés Fertility jóslatai nélkül is előreláthatóak. Az első mondattól az utolsóig enyhe émelygés és undor környékez, de letenni a könyvet lehetetlen feladatnak tűnik, a hét órás utazás nem megszakítható, és a gépet nem lehet újra egyenesbe hozni.
A kezdettől fogva halott Tender fokozatosan széthullik, először a szociális munkás próbálja a tudatát összefércelni, majd az ügynök igyekszik neki új testet adni, de mindkettő frankeinsteini torzszülöttet teremt: Tender hobbiszinten űzi a különböző betegségek tüneteinek produkálását, a több száz vegyszerből ügyes szobrászok által faragott sztár-teste pedig minden tűszúrással egyre használhatatlanabb, egyre több helyen enged, löttyed, nyikorog és inog. A test magába zuhan, a tudat pedig állandóan útbaigazítást kér, valami felső hatalmat, ami megmondja, mit tegyen, valami külső erőt, ami útjára küldi, vagy feladatot, aminek a megoldásán dolgozhat. A krédó egyház vénjei helyett a munkaadói („gazdái”), a szociális munkás, majd az ügynök és persze Fertility KRESZ-táblái mentén még csak-csak eligazodik, de egyedül maradva darabjaira hullik, magába zuhan.
A kötet maga is zuhanás, a fordított sorrendben számozott fejezetek és a csökkenő lapszámozás olyan hatást keltenek, mintha a történet egyre gyorsuló sodrával mi magunk is közelednénk a becsapódás pillanatához. Az ismétlődő cselekmény, visszatérő szófordulatok, alakzatok, az egyre inkább felpörgetett tempó és a növekvő feszültség miatt szinte dobog a vér a fülemben, amint az utolsó oldalak visszaszámlálásával együtt várom a robbanást. Minden oldallal egyre tisztábban kirajzolódik a mintázat, amitől a jövőbe látó Fertility halálra unja magát. Mégis megőrződik a széthipózott csempekövön valami bizonytalanság, egy fordulat, egy csoda, a megtérés reménye.
Szóval semmiképp nem mondanám könnyed olvasmánynak, de nem kéreti magát: jóformán letehetetlen. A történetmondás ritmusa, a szereplők morbid viccek csattanóira emlékeztető párbeszédei pörgős thrillerhatást keltenek; egy fiktív, de hátborzongatóan hihetőre festett, őrült szekta és a show-biznisz embertelen futószalagja pedig megállíthatatlanul sodornak magukkal. A történet haladtával egyre tompuló érzékenységgel viszonyulunk az elmondottakhoz, Tender pedig fokozatosan inkább szétmállik előttünk. Az állandó unottság és kedvetlenség mégsem teszi fárasztóvá vagy elnyűtté a történetet, a fásultság csak még jobban kiemeli a könyv világának brutalitását és kíméletlenségét.
Palahniuk eddig Halálkultusz, ezúttal Túlélő címen kiadott regénye lebilincselő, kegyetlen és elgondolkoztató olvasmány. Néha arcul üt, olyan harcosok-klubbja-módra, vagy kiver egy-két fogat, kitép néhány maréknyi hajat, de megmutatja, hova szúrd a helyi érzéstelenítést, mivel szedd ki a vérfoltokat a fehér kárpitból, hogyan szúrd villára az articsóka szívét. Zuhan a repülő, de nyugalom, a biztonsági övek bekötve, az oxigénmaszkok pedig használatra készen. És ott a boldogan-élünk-amíg-meg-nem-halunk reménye, aminek a vége már a kezdő csomag részeként amúgyis garantált.