Az NW három központi alak egymásba kapcsolódó életét, vagy életének egy bizonyos szakaszát követi. Mindegyikük az életük, sorsuk, világban elfoglalt helyük kérdésével szembesül és bár másra vágynak, mást akarnak, mindegyikükre súlyként nehezednek a születési helyük és a társadalmi elvárások által kimért korlátok és megszorítások, illetve a saját maguk által elképzelt helyes és boldog élet terhe.
Ha valaki a későbbi munkái felől, azok stiláris és érzelmi árnyaltságára számítva olvassa a Pille a lángban című antológia szövegeit, csalódni fog. Ezek nem az ismert, már kultikus alakká vált Capote hangján szólnak, hanem egy érzelmekben tobzódó, az írással először próbálkozó kamasz nyelvén, aki hihetetlen érzékkel és intuitív írói attitűddel rendelkezik ugyan, de a rendelkezésére álló eszközökkel még bizonytalanul, ügyetlenül bánik.
A regény hihetetlen érzékenységgel és pontossággal ragadja meg a felnőtté válás bizonytalanságát, a határhelyzetek nehézségét. Könnyen olvasható, de meglepően mély és megér egy-egy intenzívebb, elidőző lassítást. Hősei nagyon hihetőek, igaziak – gyengék és esendők, de szerethetőek és kitartók. A megírt helyzetek mindegyike elgondolkodtató – és éppen ezek a nagy, szövegben hagyott csöndek teszik lehetővé a rajtuk való töprengést.
Ljudmila Ulickaja Jákob lajtorjája című nagyregénye négy generációt és körülbelül száz évet ölel fel – napló és levélrészletekből, tudományos és etikai gondolatfutamokból, évtizedeket átlátó „nagytotálokból”, és hihetetlen intimitással megírt, a legapróbb részleteket is kinagyító epizódokból áll össze az Oszeckij család története.
A regény hihetetlen figyelemmel és analitikus pontossággal mozgatja a nyugati- és keleti kultúrkör apa-történeteit, olyan ok-okozati viszonyok mentén szervezi a történetet, amelyek a regény logikáján belül stabil rendszert hoznak létre, abból kilépve viszont közelebb állnak a szómágiához, vagy a vallásos kapcsolódási rendszerekhez.
A regény elejétől végéig egy ironikus hullámvasút – helyenként nagyon éleslátású, másutt hihetetlenül szórakoztató, vagy éppen idegtépő, de mindenesetre szokatlan olvasmány. A szerző nem csak a finn nemzeti bolondériáknak mutat görbe tükröt, de számtalan önmegvalósításra és társadalmi presztízsre, vagy egyéni önmegmutatásra törekvő hóbortot, trendet, vagy szokást kifiguráz.
A memóriájával küzdő Holmes mellől ezúttal eltűnik a segítő, Holmes pozíciója az olvasó pozíciója is, nem alulról látjuk, csodálattal tekintve fel a géniuszra, hanem mellette állunk, az ő kusza gondolatait, félelmeit és gondolatmenetének buktatóit is megtapasztaljuk – ez pedig leengedi Holmest a számára emelt piedesztálról: ezúttal az olvasó a kiemelés másik oldalán áll, látja az emberek közül kiváló zseni magányát, különcségének fájdalmas voltát.
A közeli jövőben New York megmaradt lakossága két élesen elkülönülő kasztra tagozódik. A gazdagokéra, akik megengedhetik maguknak, hogy egy virtuálisan létrehozott valóságba becsatlakozva meneküljenek egy jobb világba, illetve azokra, akik a lepusztult utcákat róva igyekeznek életben maradni. Spademan az utóbbit választotta. Új munkája nem sokban különbözik a régitől: hulladékeltakarítás.
Mária állandóan az igazságot keresi, az igazi történetet próbálja elmondani, amíg még lehetősége van rá – de hogy mi az, ami valóban megtörtént és mi az, ami csak a történetek elmondásakor képződik meg, nem egyértelműen szétválasztható. Colm Tóibín könyvében Jézus anyja, Mária beszél, a keresztre feszítés egy eddig néma résztvevőként megjelenített szereplője.
Darvasi László novelláskötetében a szövegek hiányokból építkeznek. Úgy ragadják meg az elbeszélhetetlent, hogy meg sem próbálják szavakba önteni, inkább köré szövődik a nyelv, kirajzolva a hiányzó dolgok negatívját. A hiány-mozgások a kötet egészében és egy-egy szövegben egyaránt működnek, ettől válik olyan töménnyé és émelyítővé az elbeszélések sora.
