Cecelia Ahern térben és időben gondosan elhelyezett története egyféle spirálmozgásban viszi az olvasót egyre mélyebbre az emberi természetbe, míg végül a főhősnővel együtt az olvasó is kénytelen felismerni: ragaszkodásanik mögött sokszor félelem és bizonytalanság van, mint ahogy elhatárolódásaink forrásai is legtöbbször ugyanezek az érzések.
A tér egy kertváros, de igazából nem ez a tér a fontos, hanem az, amit Jasmine, a harmincas éveiben járó hősnő épít – magában és maga körül. Jasmine meglehetősen szokványos sorsú nő, a női olvasók többsége így vagy úgy magára ismerhet benne. Tizenkilenc évesen meghaltak a szülei, és azóta gondoskodik Down-kóros testvéréről. Sikeres üzletasszonynak számít és modern lakása van. Kapcsolatai lazák, hiszen ideje nagy részét azzal tölti, hogy üzleteket futtat fel, majd ad el. Egy őszi napon viszont arra ébred, hogy üzleti partnere “beleszeretett” közösen felfuttatott vállalkozásukba, és, hogy megtarthassa, kényszerszabadságra küldi Jasmine-t. Ami azt jelenti, hogy egy évig fizetést kap a semmittevésért – nehogy elszegődjön ötleteivel a konkurrenciához.
Aki kicsit is jártas azokban a tudományokban, amelyek algoritmusaikra tudják bontani az életutat, hamar felismeri Jasmine életében a két tartóoszlopot, amitől élhetőnek, sőt szépnek találja az életet. Egyik a munka, ahol bizonyítottan sikeres. A másik Heather, a húga, akiről évek óta gondoskodik, akit nagyon szeret, és büszke arra, hogy betegsége ellenére igyekszik önállóan élni.
Valamikor diákkoromban olvastam egy regényben egy öreg parasztról, aki azt mondta: aki dolgozik, nem ér rá gondolkodni. Nos, Jasmine élete tényleg teljesen megváltozik a semmittevéstől. A cselekmény télen kezdődik, és Jasmine lassan úgy érzi, becsavarodik, hiszen szétrobban az ötletektől, tetterőtől, bizonyítási vágytól. Mindennapjai egyhangúságát csak a szomszéd sztár-DJ részeg éjszakai randalírozása “dobja fel”, így hát jobb híján ezt nézi az ablakából, akaratlanul is egyre mélyebben belelátva a férfi életébe. Alkoholizmusáért, trágárságáért, közönséges vicceiért és a családjával szembeni magatartásáért lenézi a férfit, mégis, éjszakáról éjszakára önkéntelenül hallgatja, nézi az undorító műsort.
Azt mondhatnám, Jasmine szerencsés. Ha nincs ez a kényszerszabadság, talán sosem indul el az igazán fontos utakon, végigdolgozza az életét, keres egy halom pénzt, és elfelejti felépíteni a “kertjét” – nemcsak a háza előtti kis virág-paradicsomot, hanem azt a titkos, belső teret is, ahol a helyükre kerülnek a dolgok. Minden azzal indult, hogy meginogtak a tartóoszlopai: a karrierjét leállították, és azzal is szembesülnie kellett, hogy testvére önálló életre vágyik, terhére van a gondoskodás. Jasmine lába alól kicsúszik a talaj, életének nincs értelme, és persze depresszióba esik. Az út tulsó oldalán ugyanez történik Mattel, aki felelőtlen magatartása miatt egyszerre veszíti el a munkáját és a családját. A két magányos ember persze egykettőre egymásra talál, de nem ám egy romantikus kis kalandban, hanem egy furcsa, döcögős barátságban.
Nem is részletezném tovább. Hősnőnk, akit örökre megszeretünk talpraesettségéért, komolyságáért, de esendőségéért is, lassan elkezdi más szemszögből szemlélni a dolgokat, és szembesül azzal, hogy ami egyik nézőpontból érthetetlen, az a másikból értelmet nyerhet. Átértékel, miközben megnő a jelentéktelennek tűnő dolgok jelentősége. Végül négy fontos momentumát számolja össze az életének: amikor megszületett, és lehetőséget kapott arra, hogy megmutassa magát. Amikor megtudta, hogy meg fog halni, és ezáltal hihetetlen értéke lett az életnek, mint egyszeri, vissza nem térő alkalomnak. Amikor meghaltak a szülei, és egyszeriben saját felelőssége lett minden, nemcsak a saját, hanem a Heather élete is. A negyedik pillanat az, amikor Mattet, az utált szomszédot megismerte. Mert általa értette meg, hogy a kontroll nem cél, hanem eszköz az életben. Általa vált az élet szivárványszínű csodává, és ismerte fel, hogy semmi sem véletlen, minden valami okkal történik. A négy évszakon átívelő történet azt is sejteti, hogy az élet örök körforgásában semmi nem kerül végleg a helyére. A csaták folyamatosan újra kezdődnek, a nehézségek feltámadnak, a virágok kivirágoznak. Az egyetlen, ami örök, maga az idő, amire felfűzhetjük életünk eseményeit.
A könyv igazi témájaként a kontrollt jelölném meg. A kontrollt, mint rögeszmét, ami “rendben tartja a dolgokat”, mert nélküle semmi nem működik jól – viszont ha kicsúszik a kezünkből, összetörik az életünk. A kontrollt, mint önértékelési eszközt – hatalmat gyakorlok, tehát vagyok valaki. A kontrollt, mint társadalmi elvárást – a siker feltételeként. És végül az önkontrollt, ami valamiképpen nemcsak a kontroll kiegészítője, hanem annak ellentéte is (miért is zárná e kettő ki egymást?): ellenőrizni a magam megnyilvánulásait a méltóság, a bölcsesség és a nyugalom feltétele.
Nemcsak a könyv mélyrétege érdemes az elolvasásra: lebilincselő, ahogy hősnőnk végiglépked a mindennapok útján, különböző intenzitású barátságokat, szerelmeket, szenvedélyeket tapasztalva. És nem kevésbé figyelemre méltó az írónő humoros, meleg hangú stílusa. A könyv annak ellenére sem unalmas, hogy feltűnően kevés benne a párbeszéd, inkább a gondolatfolyam jellemző. De amíg olvassuk, garantáltan intenzíven élünk: sírunk és nevetünk, felháborodunk és csodálkozunk, éppen úgy, mint egy jó színházi előadáson.