Nos, ha a mai világban van az irodalomnak létjogosultsága, az akkor éppen abból fakad, hogy az életnek olyan szeleteit képes megmutatni az olvasónak, ahová magától nehezen, vagy sehogy sem juthatna el. Ryan Gattis ehhez kétségkívül mesterien ért. Kiválasztotta a történelemnek egy picike szeletét, és arra vállalkozott, hogy egy nagyon sajátos szempontból tárja elénk. Szóval Los Angeles, az 1992. április 29-től május 4-ig tartó zavargások. És tizenhét ember, akik a közepében vannak. Nem hősök, nem megmentők, nem titkos ügynökök, hanem a tömeg legalján levő egzisztenciák: chicano bűnözők, alvilági bandatagok – akik „közel vannak a tűzhöz”.
A zavargások hat napig tartottak, és ez idő alatt megmutatkozott az ember legbrutálisabb, legállatibb, és legszentebb arca egyaránt. A jól bevált törvények egy időre erejüket, sőt érvényüket vesztették, és a mindennapokat rablások, fosztogatások, gyújtogatások, erőszak és gyilkosságok tarkítják. A rendőrség teljességgel csődöt mond, csak a Nemzeti Gárda és a hadsereg együttes ereje tud rendet teremteni.
A regény úgy darálja be az olvasót, hogy észre sem veszi. Pörgős, izgalmas, thrillerbe illően borzongató, képszerű és véres is – mégis életközeli, mert egyszerre embertelen és mélyen emberséges. (A személyes elbeszélés alighanem mindig ilyen hatással van az emberre). Ernesto Vera halála például különösen embertelen, de már a zavargások legelején bekövetkezik. A férfi álmai egy jobb életről már éppen tervvé kovácsolódnak, mikor különös kegyetlenséggel meggyilkolják, miközben a munkahelyéről hazafelé tart. Úgy tűnik, vannak mellékhatásai annak, ha az ember bandatagokkal van körülvéve – hiába tartotta magát „távol a tűztől”, mégis megégette magát. Megrázó, annál is inkább, mert ritkán szembesül az ember olyannal, hogy egy áldozat mesélje el, milyen érzés meghalni…
Az ezután sorban bekapcsolódó tizenhat mesélő – Ernesto rokonai, barátai, a rivális banda tagjai és egy mentősofőr – mind hozzátesz valamit ahhoz a hűségből, szeretetből, becsületből, emberségből, bosszúból, összetartozásból, betyárbecsületből és egy jó nagy adag őrületből szőtt színes szőnyeghez, ami végül a regény lesz.
Gattis remekül ismeri hősei életét, gondolkodását, így az olvasónak szemernyi kétsége sincs a felől, hogy, ha az események betű szerint nem is éppen így történtek, lényegében valóban ilyesmi folyhatott le akkor és ott. Aki élt már át valamiféle társadalmi zavargást, az tudja, hogy ilyenkor az indulatok hogyan szabadulnak el, hogyan engedi szabadon az ember, valamiféle titkos állati ösztöntől hajtva gyilkos indulatait, hogyan mutatja meg a legádázabb arcát, hogyan nyomja el a gyengébbet, és helyezi saját törvényeit, saját igazát az eltűnni látszó törvények és igazságok fölé. Manapság leginkább kívülről szemléljük az ilyesmit, de azt nem is olyan ritkán, én magam is az elmúlt 25 év alatt legalább 4-5 ilyen mélypont tanúja lehettem. Néha azon is elgondolkodtam, vajon miféle gyilkos indulat veheti rá a jámbor közembert, hogy raboljon, gyújtogasson, garázdálkodjon, verjen, gyilkoljon. Nos, a regényben ott a meglepő válasz: az igazság nevében teszik mindezt. A sokarcú, változó, személyre szabott igazság nevében.
Mert igazsága van annak, aki nem akar meghalni a testvére bűnéért, de igazsága van annak is, aki bosszút áll a testvére haláláért. Igazsága van annak, aki félti a vagyonát, és annak, aki megbosszulja annak elrablását. Igazsága van annak, aki lázadó szolgáját bünteti, és annak, aki nem akar többé szolga lenni. Igazsága van annak is, aki nagyobb szeletet akar kanyarítani magának a világból, mint amit az szűkmarkúan kimért neki, és igazsága van bizony annak is, aki ezt nem engedi, ha az ő rovására történik. Igaza van a fiúnak, ha apja nyomdokaiba lép, és a lánynak, ha túllép megalázott anyján. És annak is igaza van, aki csak szemléli mindezt, és jó szóval, esetleg tettekkel is segíti azt, aki engedi, akit lehet.
Szólnom kell a fordításról, mert ritka jól sikerült. Varró Attila műfordító és fimkritikus remekül megtalálta a megfelelő magyar nyelvű szleng kifejezéseket, amikkel élővé varázsolta a pörgős, dél-amerikai temperamentumú beszédet, és hitelessé a szereplőket. Szerencsés a magyar címválasztás is, az eredeti All Involved (Mind, akik ott voltak) helyett a „közel a tűzhöz” kifejezés leszűkíti a résztvevők körét az alvilággal kapcsolatba kerülő személyekre, egyúttal új értelemmel ruházva fel a magyar szólást.
Jó néha ilyennek látni önmagunkat. Hogy – ha az egész történelem, inkvizícióstól és világháborústól nem lett volna elég tanulságul, – ne feledjük el, mikre vagyunk képesek az igazság nevében.
Aztán arra gondolni, hogy az igazság fölött ott a szeretet, ami lehetetlenné teszi a hasonló helyzeteket.