Mia Couto az afrikai Mozambik rangos díjakkal elismert alkotója, magyar nyelven viszont először jelentkezik. Mivel nemcsak a szerzőről, hanem Mozambikról is keveset tudunk, jónak látom azzal kezdeni a könyv bemutatóját, hogy átveszem azokat a társadalmi-történelmi viszonyokat, amelyek a regény alapjául, hátteréül szolgálnak. Az őslakos busmanok országa – aranybányái révén – meglehetősen gazdag volt, így először portugál, majd brit, német, majd újra portugál gyarmatosítók foglalták el. Az ország egészen 1975-ig gyarmat volt, majd közel 20 éven át tartó polgárháborúk szaggatták szét belső rendjét. Az egyes régiók gyakran igen rossz helyzetben vannak: a gyarmatosítás az ősi hitvilág, a polgárháború pedig a civil erkölcs megtartó erejétől fosztotta meg a lakosságot. A népesség jelenleg mintegy 20%-a gyakorolja a törzsi vallásokat, a többi katolikus, muszlim, cionista és protestáns vallású. A legtöbb esetben viszont az új hit elemei keverednek a régivel, egészen sajátságos eszmerendszert alkotva. Mia Couto regénye éppen ebből az összekapaszkodó valóságokból nő ki, ezekből a furcsa, európai szemmel nézve hihetetlen keveredésekből táplálkozik. Jóllehet a regény fikció, alapja mégis – egy számunkra elképzelhetetlen – valóság. Világirodalmi szinten mágikus realizmusa miatt Gabriel Garcia Marquez és Jorge Luis Borges egyes műveivel rokonítható.
Az író előszót csatol a könyvhöz, melyben tudatja olvasóival, hogy regénye megtörtént eseményen alapszik, mind a hely, mind a szereplők valósak. A cselekmény helyszíne egy mozambiki falu, Kulumani (a valóságban Vila de Palma), ahol csodálatosan keveredik össze az idegenek számára is látható valóság a csak helyiek számára érzékelhető igazsággal. Az eseménysort kiváltó mozzanat az, hogy Kulumanira emberevő oroszlánok támadnak, melyek több tucat áldozatot megölnek. A hatóságok végül (mivel féltik a szavazatokat) elhatározzák, hogy vadászokat küldenek ki, hogy megszűntessék a problémát. A kiküldött két vadásznak a helybeliekkel együttműködve is két hónapra van szükségük, hogy az oroszlánokat megtalálják és lelőjék. Közben, persze, megismerik a falu lakóit, azok problémáit, életük tényeit – de leginkább a közös tudatalattinak azt a láthatatlan, ellenőrizhetetlen, irányíthatatlan erejét, ami a valóságot irányító igazságot birtokolja.
A regény három hangot szólaltat meg: Mariamar és Arcanjo Baleiro felváltva mesélik személyes mitológiájukat, az olvasó pedig elképedve figyelheti, hogyan találkoznak mintegy véletlenszerűen, és hogyan olvad be mindkettő az elmesélhetetlen, kikódolhatatlan, közös, mégis ismeretlen nagy afrikai mitológiába. Ezt a harmadik tudást a közmondások jelenítik meg, amik minden fejezetet mottóként bevezetnek. Mariamar sorsa az afrikai nőé, azé, aki meghal, mielőtt élne. Megölik a parancsok, hiszen itt az asszony igazi neve: „Igen”. Ő az alázat, akiben elhallgattatták az ősi hangot, akinek parancsolnak, akit kihasználnak, akit elcsábítanak, és végső soron, ha „kell”, megerőszakolnak. Hiába tudja elmondani önmagát: senki nincs, aki meghallhatná, senki, aki megnézné, ahogyan személyes kis patakocskája beleolvad a nagy folyóba. Viszont – ahogy a regény végén látni fogjuk – valahogy több is ennél, mint ahogyan minden nő több, mint az általa megélt történések. A vadász hangján egy másik mitológia beszél: azé, ahol a teremtmények egyenlőek, ahol a vadászat nemes, ahol a férfi ösztönösen hatalmas, képes biztonságot nyújtani. De ez a szál is búvópatak marad: bár neve alapján (Arcanjo = arkangyal) az Úr üzenetét kellene hordoznia, a férfi életét hasonló, csak más környezetben tenyésző mocskok szennyezik. Életét az a tudat nehezíti, hogy imádott bátyja apjuk gyilkosává lett, miután megtudta, hogy az felelős anyjuk haláláért.
Az árnyékok hatalmasak, és uralkodnak az emberen. A régi világban Afrikában még ismerték az átjárót az állatok világába, még meg tudták gyógyítani a lelki sebeket. De mostanra már nincs szemük a látásra, sem fülük a hallásra: már csak a „sánta kígyót” ismerik fel, amely ott lopakodik a falu házai között, és megmarja, megmérgezi a boldog embereket. Egyetlen ép lelkű ember van csak, aki nem felejtette el, mi az emberség: Adjiru Kapitamoro, a nagyapa. Hiába lett kereszténnyé: lelkét belakják az ősök szellemei, és amikor azt látja, hogy a háború gyilkossá tesz minden férfit, megpróbálja a lehetetlent: megmenteni az Asszonyt.
Mert a regénynek igazából csak két szereplője van: a Férfi, meg az Asszony. És egyetlen témája: mi történik ezekkel a princípiumokkal, mikor a háború szelleme rájuk ront. Minden nő valamiképpen ugyanazt a sorsot ismétli: a vadász anyja, akit részeges férje szekál halálra; Naftalinda, az elöljáró felesége, aki szeretetével akarja megmenteni a nőket; az ikrek, akik még gyerekként meghalnak, mert minek nőnének fel ilyen életre; Silência, akinek „nem volt lelki ereje ahhoz, hogy kimódoljon magának egy másik életet”; Nalíni, akit büntetésből erőszakolnak sorra a férfiak, amiért a nők számára tiltott „megszentelt térbe” merészkedett; és az anya, Hanifa Assulua, akinek minden iránytűje elromlik végül, és az események súlya alatt gyermekeit ugyanúgy meggyűlöli, mint a férjét. És persze Mariamar, aki azért jött az emberek világába, „hogy könnyű prédájuk legyen.” A férfiak pedig? Egyszerű testekké válnak, akik nem ismerik sem a dolgok miértjét, sem a szellemek útmutatásait, csak a lélektelen parancsokat, saját ösztöneik gyakran méltatlan ösztökéit, a fizikai erő fölényét, és nem bírnak annak tudatával, hogy valami fontosat, valami számukra is lényegeset elpusztítanak.
Az oroszlánok pedig megjelennek. Meg kell jelenniük, hogy kiderüljön az igazság. Adjiru Kapitamoro, aki „ismeri a múlt hazugságait és a jövő ábrándképeit”, elkészíti, életre hívja őket. Az oroszlánok az asszonyi őserő megtestesülései. Az erős, igazságos, egyensúlyt tartó asszonyi erőé, amit nem lehet megalázni, leigázni, mert támad, ha kell, öl is, hogy megtartsa az egyensúlyt. Igazságot hoz, és a dolgokat, embereket azzá teszi, amik: az életet életté, a halált halállá. Ezért is öli meg a nőket: mert azok már régen halottak, éveikben nincs élet, hát oda kell menniük, ahová tartoznak.
A regény befejezése továbbra is a mágikus realizmus világában tart: a vadász végül egyetlen oroszlánt sem ejt el, keze fokozatosan megbénul, mintha jelezné, hogy nem helyesen cselekszik. A helybeli vadászoknak két hónap után sikerül elejteni a nőstény oroszlánt, miután az megöli a helytelen férfimagatartás exponensévé váló Genito Mpepét. Mariamar túlélte, mint ahogy túlélik a véletlenül elkallódó tárgyak a földrengéseket. Meddő asszonyként a falu lakosainak szemében „kisebb minden látható tárgynál”, s mivel értelme átlagon felüli, ismeri önmagát és helyzetét. Saját oroszlánjait is ismeri, az utolsó oldalakon szinte beleborzong az olvasó abba az erős akaratba, amivel eredeti rendet akarja visszaállítani. „Isten valamikor asszony volt” – így kezdődött az elbeszélése. A lelőtt oroszlánt ölelő nő egyetlen célja szünet nélkül és fáradhatatlanul dolgozni esküje beteljesítésén: pusztítani a még megmaradt nőket, hogy kihaljon az emberiség. „Amíg az istenek egytől egyig át nem változnak nőkké, addig nem születik senki erre a világra.” Az utolsó emberként végigálmodott éjszaka a szerelemről és a szabadságról szól. De mivel ez az ember számára járhatatlan út, elérhetetlen álom, Mariamar lelke mélyén azonosul sorsával: a falu szemében őrült lesz, de ő tudja, hogy oroszlánná változva kell igazságot tennie, visszaállíania az ősi rendet. Naftalinda tán magával viszi a városba, mégis nehezen hihető, hogy Mariamar kilépne ebből a fogadalomból. Fájdalmas nagyszerűségében kicsit olyan, mint Shakespeare Hamletje, aki a „kizökkent időt” akarja visszaállítani a régi kerékvágásba.