A Maxim Könyvkiadó Mont Blanc válogatásának köszönhetően Vonda McIntyre amerikai írónő olyan élménnyel ajándékozott meg, amilyent kamasz korom óta nem sokszor éltem át: a jól megszerkesztett, átgondolt, alaposan kidolgozott karakterekkel, hiteles korrajzzal és annak tűnő cselekményszövéssel megáldott nagyepikai mű magával ragadó sodrásával. Ez utóbbi kissé meglepő, hiszen a regény másik vonulata a sci-fi: a beszélni is megtanuló, érző tengeri sellő nyilvánvalóan a fantázia szüleménye. A valóság és a kitalált világ olyan természetességgel szövődik egybe, és a részletek olyan gazdagságát kínálja, hogy a belefeledkezet olvasó teljesen hiteles korrajznak értékeli a művet.
A bemutatott miliő XIV. Lajos, a Napkirály udvara. A tettein keresztül többszörös alulnézetből ábrázolt, alattvalói és politikai ellenfelei által folyamatosan szubjektíven értékelt király a Versailles-i kastélyból irányítja az egész nyugati világot. Az udvaroncokon kívül, luxus körülmények között ugyan, de túszként itt él Anglia megalázott királya és felesége is, sőt, maga a pápa is bonyolult diplomáciai kapcsolatot kénytelen fenntartani az elképzelhetetlen hatalommal bíró királlyal. Aki odáig merészkedik, hogy lassan Istennel is ujjat húzna: halhatatlanságra vágyik, és a módját is tudni véli. Yves de la Croix jezsuita szerzetest és udvari „természetfilozófust” elküldi, hogy a messzi tengereken elfogjon és hazahozzon egy tengeri sellőt, hiszen ha annak húsából eszik, hite szerint örök életet nyer.
A regény a sellők megérkezésével kezdődik: az atya rögtön kettőt hoz, egy élőt, és egy jégbe meg fűrészporba csomagolt tetemet. A boncolásnál a pap húga, Marie-Josephe készíti a képeket, amik az eseményt a király dicsőségére megörökítik. Marie Josephe érzékeny, rendkívül művelt és tehetséges fiatal lány, akit kezdetben naivsága és az udvari életben való járatlansága ment meg az udvar léha erkölcseitől. Saját belső iránytűje után igazodva el tudja választani az értékest az értéktelentől, és a látszat mögött felfedezi a valóságot. Az élő sellő táplálása szintén az ő feladata, és a napi szintű kapcsolat során hamarosan ráébred, hogy a tengeri asszony, aki később a Seherezádé nevet kapja, kommunikálni képes, érzései vannak, sőt, megfelelő intelligenciával bír ahhoz, hogy önmagáért váltságdíjat kínáljon fel a királynak. A halhatatlanság viszont nagyon csábító…
A regény számos érdekes kérdést feszeget, mint amilyen az idegen életformák leírása, a tudós nők elé háruló akadályok, a tudományos kutatás és a mindenkori hatalom kapcsolata, a rabszolgaság, az érdekszövetség és a szerelem, a testvéri kapcsolatok, a kommunikáció határai és formái, sőt: a hol a határ ember és állat között kérdése is. Rácsodálkozhatunk a kánonok működésének rejtelmeire, az alá- és fölérendeltségi kapcsolatok sajátságos jellegére, az erkölcsi norma és a kötelességérzet harcára az ember lelkében, a kivételes ember jellemének alakulására, a társadalom elvárásai és az egyén igényei között feszülő ellentétre, a „trendiségért” fizetett ár nagyságára, miközben már-már szorongva fejtjük fel a történet szálait: vajon a tenger asszonya, Seherezádé, túléli-e a király örök élet után való esztelen sóvárgását?
A regény megfelelően izgalmas, hiszen cselekménye lebilincselő. Megfelelően realista, amennyiben olyan részletező aprólékossággal mutatja be a Napkirály udvarában uralkodó viszonyokat, a kastélyt, a parkokat, az embereket, ruhákat, szokásokat és protokolláris eljárásokat, mint valami enciklopédia. Megfelelően romantikus is, hiszen rendkívüli hősöket sorakoztat fel (kezdve a Napkirálytól, folytatva a nem mindennapi matematikai és zenei tehetséggel megáldott Marie-Joseph-fel, az istenhit, a tudományos kíváncsiság és az érvényesülési vágy között őrlődő Yves-vel, az ateista Luciennel, és befejezve a tenger asszonyával), akiket rendkívüli helyzetekben mutat be, ugyanakkor erős az ellentétek harca is. És persze szimbolizmusa sem elhanyagolható, A Nap nyilvánvalóan XIV. Lajost jelképezi, a Hold pedig… lehet ez bárki, aki csak az ő visszfénye lehet. És ez, kis túlzással, nagyjából az egész kontinenst jelentette.
A történet – bár a 17. századba vezet vissza, és azokra a viszonyokra reflektál – kemény társadalomkritikaként is értelmezhető. A hatalmasok most is elnyomják a kisembereket, és felhasználják őket céljaik megvalósítására; légből kapott őrültségek miatt nemegy állatfajt irtottunk ki (majdnem) teljesen – miközben tudósaink fokozatosan bebizonyítják, hogy egyes állatfajok milyen tökéletesen kommunikálnak; a nők sokszor még mindig nem teljes értékű tagjai a tudományos társaságoknak, és gyakran ki vannak téve léha zaklatásoknak olyanok részéről, akik nem látnak messzebb az orruknál. És, hogy pozitív gondolatokat is ragadjak ki: sokan kísérleteznek ma is a különböző körülöttünk élő fajokkal való kommunikáció lehetőségével, akadnak, akik nem dőlnek be a társadalom által kínált olcsó csaliknak, és megtalálják az értéket az álarcok alatt, akad olyan is, aki az emberség és a józan ész vagy éppen az örök értékek nevében szembeszáll a hatalommal, és nemegy tudós kerül ma is abba a helyzetbe, hogy az uralkodó tendenciákkal szembemenő, „igazi”, elhivatott munkáját álca alá rejtve végzi.
Hirtelen nem is tudom, mi nincs ebben a könyvben. Annyira átfogó, hogy nem mondhatok mást: le a kalapokkal az írónő előtt! A külföldi olvasói fórumok, irodalmi és más magazinok listáin szereplő, gyakran ajánlott könyvből készült film 2017-ben kerül a mozikba. Azonnal megnézem!