Talán túl szubjektív vagyok, mikor ezt mondom, de véleményem szerint az átlagember aligha tud helytálló, legalább részben objektív véleményt kialakítani a világban manapság megnyilvánuló tendenciákról, sőt, amikor olyan eseményekről van szó, ami személyesen nem érinti, szélsőségesen ki van szolgáltatva saját kultúrszférája, neveltetése, élettapasztalata mellett a cseppet sem független média befolyásának is. A keleten dúló háborúk, az ottani viszonyok az emberek többségét rettegéssel töltik el, amire aztán kétféleképpen reagálnak: vagy megvonják a válukat, mint akire nem tartozik a dolog, vagy gyűlölettel válaszolnak.
Shirin Ebadi életrajzi kötetét azért tartom fontosnak, mert emberi értékeket támogató üzenete mellett minden tájékozódni kívánó ember számára fontos iránytű lehet. Az a bizonyos “altera pars”, hiszen belülről, de elfogulatlanul mutatja be saját élete tényein át Irán mindennapjait, az egyszerű ember által elszenvedett visszaéléseket. Végre értelmet nyernek a hírekből ránk ragadt, ijesztő tartalommal megtelt nevek, fogalmak, mint “dzsihád”, sari’a, Iszlám Köztársaság és hasonlók. A könyvben megjelenő adatok tényszerűségéért kezeskedik a szerző neve: Shirin Ebadi iráni emberi jogi ügyvéd és aktivista, aki reformokért küzdött, és ezért 2003-ban Nobel-békedíjat is kapott. A könyvben saját harcáról számol be és annak következményeiről, miközben hazája hétköznapjait festi. A Nobel-díj hatalmas erkölcsi elismerés és nagy összegű pénzjutalom. De az ár, amit érte fizetni kell, az egyéni mérlegen összehasonlíthatatlanul nagyobb. Csak erős közösségi érzéssel rendelkező, önzetlen ember hajlandó azt megfizetni.
A könyv egyetlen gyengeségének azt érzem, hogy a szerző nem igyekszik szemléletesen, színesen mesélni, inkább a tényszerűséghez ragaszkodik, és stílusán mintha – még a fordításban is érezhetően – nyomot hagyott volna ügyvégi foglalkozása. Ez a hátrány viszont előnnyé kovácsolódik, ha tényszerű adatokat keresünk. Őszinte hazaszeretettől vezérelve ragaszkodik a dátumok és események pontosságához, a túlzásmentességhez. Érthető, hiszen mára a néhai aktivistának nem sok fegyvere marad. Hazájából száműzve, vagyonától megfosztva, szétzüllesztett családdal, bebörtönzött barátokkal, megfenyegetve szeretné továbbra is elérni eredeti célját: az emberi jogok tiszteletét az iráni törvényhozásban. Így a könyv egy – talán utolsó – kétségbeesett kiáltás, amit mindenki és bárki meghallhat, fegyver, amit bevethet, ha nem is a harcban, de legalább a figyelemfelkeltésben.
Azok, akik éltek már elnyomásban, riadtan fognak ráismerni a mindenkori diktatúrák módszereire: az egyéni jogoknak olyan szintű semmibe vételére, hogy az embereknek eszébe se jusson panaszkodni. Ebben a radikálisan vallásos országban Ebadinak eszébe sem jut azért panaszkodni, hogy nem dolgozhat bíróként, mint korábban (a női egyenjogúság eszméje ismeretlen a muszlim vallási törvényekben). Tudja, érzi, hogy egyéni sérelmeit nem fogja tudni orvosolni. Viszont lelkiismeretétől hajtva az embertelen törvények nevében megalázott, meggyilkolt nők hangjává válik. Értelmes, törvényekhez értő, cselekvőképes nőként nehéz lehet szótlan maradni egy olyan országban, ahol szabadon eresztik egy tizenéves lány három megerőszakolóját és gyilkosát, mert a lány szüleinek nincs pénzük az – egybként meghozott – halálos ítéletet végrehajtatni. Miután néhány esetben hallatja a szavát, Ebadi nemsokára arra ébred, hogy lehallgatják a telefonkészülékeit, aztán zaklatják, sőt, bebörtönzik a barátait, munkatársait, családtagjait. Később nyugtalanító megbízásokkal próbálják tőrbe csalni, majd kémkedéssel és nemzetárulással vádolják… A kényelmetlen személyek elhallgattatására olyan apparátus áll az állam rendelkezésére, amely nem ismer lehetetlent: a szerző pár év alatt teljesen egyedül marad, elveszíti minden vagyonát, a barátait, a férjét, sőt a szülőhazáját is. Gyermekei szintén nem élhetnek a szülőhazájukban, hiszen ott fegyverekké válhatnának az anyjuk ellen.
Nagyon nehéz lehet meghozni egy olyan döntést, hogy a névtelen és arctalan sokakért az ember feláldozza saját otthona nyugalmát. Annál is inkább, mert ez nemcsak egy lakás, egy bankszámla elvesztését jelenti, hanem szeretett személyekét is. Sokkal könnyebb lenne abbahagyni, kompromisszumot kötni, hátat fordítani…
A könyv tehát egyaránt tekinthető olyan történetnek, amely egy rendkívüli asszony sorsát meséli el, és olyannak, amely egy számunkra furcsa ország mindennapjait, egy kegyetlen rendszer önkényes eszközeit, egy idegen kultúra tényeit, vagy egy család történetét mutatja be. De legfőképpen egy kordokumentum, amiből Teherán mindennapjait ismerjük meg a 70-es évektől napjainkig. Mindenkinek ajánlom.