Amanda Prowse: Mit vétettem?

Írta : Amanda Prowse
Eredeti cím : What Have I Done?
Eredeti kiadás : 2013
Magyar cím : Mit vétettem?
Fordította : Szieberth Ádám
Kiadó : General Press Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2017
Terjedelme (oldalszám) : 339
90
Vidd hírét!
 
 

Nagyon színes az emberi viselkedés szivárványhídja. Néha szívesen nézünk a tévében borzongató híreket, de még szívesebben szemléljük a Guiness rekordok fura figuráit, akik a legnagyobb képtelenségekre hajlandók egy kis világhírért.

Olyan emberekkel viszont nem szeretünk találkozni, mint Mark Brooker. Vagyis… az igazi arcukkal nem. Mert amit megmutatnak, az maga a bűbáj. Egy elit iskola igazgatója bájos feleséggel, két szép kamasz gyermekkel, rengeteg baráttal – és egy hazug élettel. A férfi ugyanis nap nap után lelkileg és fizikailag is bántalmazza feleségét. Néha kiderül, hogy él a szomszédságunkban ilyen ember, és megborzongunk, kicsit megrendül a hitünk a világban, és nehezen térünk magunkhoz, nehezen építjük fel újra magunkban a biztonság illúzióját. Csakúgy, mint a regényben, ahol – bár számtalan árulkodó jel van – senki nem látja a csillogó színfalak mögött játszódó drámát. Ilyen kevéssé látjuk, amit nézünk?

A regény főszereplője, egyben mesélője Kathryn Brooker, a cím pedig nagyon találó. Lehet az áldozat tehetetlen panasza – mit vétett az a nő, akit a férje éveken át pszichikailag, majd fizikailag is terrorizál? De utal Kathryn valóságos bűnére, a férjgyilkosságra is, aminek következtében kiszabadul ugyan élete szörnyű tragédiájából, de – egy időre legalábbis – elveszti a gyermekeit. És, persze, azt is nehéz elviselni, hogy egy sikeresnek és vidámnak igérkező élet így tönkremenjen: először áldozattá, majd bűnössé, vezeklővé, magányos újrakezdővé, reménykedővé, végül reményvesztetté válni. Mi kell vajon, hogy az ember megbocsásson önmagának?

A szerkezet nem követi az időrendet. A gyilkossággal kezdődik, ami szinte tengelyként szolgál a regényben, hiszen a szerző a további lapokon felváltva a börtönből szabadult nő jelenét és az odavezető múltat festi. Az egyetlen, ami időrendileg is a “helyén van” az a befejezés, ami nagy megelégedettségemre szolgált, bár nem rugaszkodik el az addigi reális ábrázolásmódtól.

Kicsit zavaró volt egymás mellett haladva olvasni annak a történetét, hogy egy életvidám, álmokkal tele fiatal nő személyisége hogyan hullik darabjaira a fokozatosan bevezetett, kezdetben a tolerancia, később a szeretet, majd a gyerekek és a félelem miatt eltűrt terror miatt, és azt, hogy a “kiérdemelt” börtönévek után hogyan építi újra fel önmagát. Talán éppen ezért tűnt másodszori olvasásra jobbnak a könyv, mint először, mert most nem kellett annyira odafigyelni az idősíkok váltakozására, magára a történésre, és jobban lehetett koncentrálni a valódi “eseményekre”: azokra az apró jelekre, amik a Kathrynben zajló változásokat mutatják.

Ami miatt nagyon szerethetővé vált számomra a regény, az az a gyengéd és nőies mód, ahogy világunk értékrendjét piszkálgatja a szerző, és ahogy ebből végül egymásra épülő elemenként megfaragja egy egészséges személyiség értékpiramisát. Nagyon tetszett, ahogy egy idealista fiatal nőből végül izzig-vérig élő, az életet ismerő, az értékekre rábólintó, de a hibákat is toleráló ember válik, anélkül, hogy az olvasónak szájbarágós okosságokat kellene lenyelnie, vagy a történet túllépné a jó ízlés határát. Olyan pillanatokig vezet a szerző, ahol a szavaknak már nincs jelentőségük, néha értelmük sem, és mély emberismeretről téve tanúbizonyságot, először szilánkokra bontja, majd gyengéd teremtőként lépésről lépésre újra összeragasztja egy ember személyiségét. Vajon mi a legfontosabb az életben? Mennyire fontos, hogy az ember azt a munkát végezze, amit szeret? Hát a szerelem? A férj karrierje, a díjakkal kitüntetett igazgatói image? És a gyerekek? Az ideális család képe? Az időben feltálalt fogás? A porcica eltüntetése a gyógyszeres dobozról? Az elvárásoknak való megfelelés? A testi épség megőrzése? Az olvasás öröme? Önmagunk? És ha rangsorolnunk kell ezeket, mi kerül elébb? A gyerek? Az olvasás? Vagy mindennél fontosabb lenne, hogy minél kevesebb “pontot” gyűjtsünk, és elkerüljük a fájdalmat?

Tetszett az az elegancia, amellyel ilyen súlyos témát tárgyal. A minden reggel frissre mosott véres lepedővel együtt teregeti ki Kathryn életének tényeit, tárja fel sohasem túl mély, de egészen soha be nem gyúgyuló sebeit, széteső gondolatait, önmagát elvesztő rettenetét. Ám a gyilkosság összesűrűsödött pillanatában egy nyugodt, határozott, elszánt ember áll előttünk, aki mérlegelt, és most végre cselekedni akar. A büntetését, úgy érzi, már letöltötte: minden, ami ezután jön, már szabadság. A börtön is, ahol végre annyi ideig zuhanyozhat, amíg jólesik, aludhat és és taníthat kedvére, emberekkel ismerkedhet…

A személyiség felépítésének kérdését sem sziruposítja el Amanda Prowse. Kathrynnek nyilván szüksége van valami támpontra, amire epíthet, és ezt a gyermekeiben szeretné megtalálni, de azok, zavarodottságukban, egyelőre hallani sem akarnak róla. Így egy tágabb közösség lesz az, amire támaszkodik, és a másoknak való segítés által sikerül végre önmagára találnia. Egy sor zűrös élet vonul el előttünk, talán, hogy Kathrynnel együtt lássuk, az élet az, ami; nincs szüksége eleganciára, szépségre, még értelemre sem. Csak él, burjánzik, és minden esetben értékes, önmagáért az. Viszont amikor ezt hősnőnk napnál is világosabban meglátja, abban a pillanatban tudja, hogy számára elérkezett a vég. Mivel házassága húsz évének nyomorától nem sikerül végleg megszabadulnia, tudja, hogy számára nincs értéke a csak önmagáért létező életnek. Az utolsó pillanatban jelentkeznek megmentői: a bocsánat lehetőségét hozó gyermekei. Akiknek látványától tudja: érdemes volt elszenvedni a múltban megtörténteket, érdemes volt felépíteni a jelenben létező életét, és érdemes lesz folytatnia is, hiszen lesz kivel megosztani.

Vannak helyzetek, amikben nem lehet jó döntést hozni, de végül meg kell találni az erőt, hogy rossz döntéseinkkel együtt éljünk. Erről szól a regény.


Vidd hírét!