Jodi Picoult ünnepelt bestseller író és több mint húsz kötet szerzője, melyek közül többet a magyar olvasók is elolvashattak az Athenaeum Kiadó jóvoltából.
A Magányos farkas egy gondolatregény. Négy családtag és két kívülálló monológjából tevődik össze, és tematikáját tekintve nem túl egyértelmű meghatározni, miről szól. Talán, a címe ellenére, a Magányos farkas a közösség regénye. Első pillantásra egy olyan férfiról szól, aki kivonult az emberi társadalomból, és helyette a farkasokat választva azokkal él, úgy, mint azok. Ezzel párhuzamosan a családra terelődik a figyelem, amelyik e döntés hatására erősen sérült. Figyelmesebb szemlélődésre észbe kapunk, hogy itt tulajdonképpen életről és halálról van szó, újraértelmezve azt is, mit jelent az élet: puszta létezést vagy döntést és cselekvést? Aztán az olvasás folyamán jelentkezik az összes többi téma is: az élet mellé a halál, a kivonulás mellé az odatartozás; a szerepek elosztása a családban (falkában), az ösztönös tudás, az apa-fiú és apa-lány viszony, az anya szerepe, a nőiesség megélése, az önmeghatározás, a csalódás, a megfelelési kényszer, a különböző kultúrák találkozása… Mindezek összefonódásából olyan gondolatfolyam fakad, mely a regényből indul, az olvasóban folytatódik, és aligha ér véget az olvasással.
A cselekmény tulajdonképpen egyszerű: a farkaskutató Luke Warren autóbalesetet szenved és kómába esik. Két gyermekére, a hat éve távol élő Edwardra és a kamaszlány Carára hárul a feladat, hogy életéről vagy haláláról döntsenek. A két fiatal és édesanyjuk (a boldog házasságban élő elvált feleség, Georgie) felváltva szólalnak meg a regény oldalain, miközben felidézik és újraértelmezik a Luke-kal töltött éveket, a közös élményeket. Emellett a regény felét Luke gondolatai, tapasztalatai adják, amiket szintén első személyben mond el. Kicsit zavarba ejtő, hogy egy kómába esett, életjeleket nem mutató szereplő miért szólal meg, de aztán belejövünk, hiszen a farkasokról tartott “előadásai”, a velük átélt saját élmények annyira gazdagítják a történetet, hogy már nem is érdekli az embert ez a kis apróság.
Luke Warren egy valóban létező farkaskutató, a szerző a szakmai információkat mégsem tőle, hanem egy Shaun Ellis nevű másik szakembertől vette, aki maga is farkasokkal élt együtt. Vannak, akik szerint Picoult teljesen hamis képet fest a farkasokról, olyan tulajdonságokkal, képességekkel ruházva fel őket, amiket képtelenség elhinni, és minden tudományos alapot nélkülöznek, mint például, hogy a nőstény már a fogantatás pillanatában érzi, hány és milyen nemű kölyke lesz, de azt is, hogy a kölykök sorsa hogyan alakul a továbbiakban, vagy, hogy az emberre nézve a farkasok képesek megállapítani, milyen betegségük van. Nem lévén a téma szakértője, csak azt mondhatom, ha néha el is veti a súlykot a szerző, ezekre a méltatlanul sokat szenvedő állatokra talán ráfér egy kis pozitív diszkrimináció is – ha valakinek valóban számítana, hogy hol a valóság és fikció közötti tényleges határ.
Engem sokkal jobban lenyűgözött az, hogy hogyan működik a falka, és az emberi verziója, a család. Hogyan jön létre, hogyan tesztelik a tagok egymást, mi tartja össze, hogyan vállalja ki-ki a maga szerepét, feladatkörét, hogyan támaszkodnak a tagok egymásra, és hogyan fogadják el egymást. Innen nézve különösen fontossá válik a regénynek a Margaret Atwood regényéből vett mottója: “Minden mese a farkasokról szól. Mármint minden olyan mese, amit újramesélni érdemes. A többi csak szentimentális csöpögés.” Luke a farkasoktól tanulja meg, hogyan legyen önmaga, levetkőzve a társadalmi elvárásokat. Hogy ez pozitív vagy negatív dolog? Nézőpont kérdése. Tőlük tanulja meg kiválasztani a szövetségeseit, és a társakat, és azt is, hogy az életben nincs olyan, hogy “csődöt mond” valaki. (Bár a gyermekeit kérdezve nyilván ez is csak nézőpont kérdése). A falkában csak elvégzendő feladatok vannak, és egyedek, akik alkalmasak vagy sem egy feladat elvégzésére. Amíg a feladat megvan, addig mindig kerül valaki, aki ellátja azt. Az emberi társadalomban az elvárások oktalan feladatok elé állíthatják az embert: néha az őrnek kell a falkavezér szerepét játszania, máskor az agresszív bétától várják el, hogy békéltetővé váljon. Amikor pedig az ember ösztönösen megérzi, hogy csődöt mondana egy szerepben, és kihátrál belőle, rábízva valakire, aki sikeresen betölti, gyávasággal vagy árulással vádolják. A „saját, önálló út”, úgy tűnik, az állatok kiváltsága, mert az emberek között az elvárások olyan mértékben egymásra torlódnak, hogy visszavonhatatlanul megmérgezik apa és fia, anya és lánya, a házastársak és a testvérek kapcsolatait. Áldatlan helyzet ez, amiből csak kivonulni lehet, „magányos farkassá” válva. Warren úgy érzi, a kivonulás annyira magától értetődő, hogy az igazi kérdés, az, miért tért egyáltalán vissza az emberek közé.
Érdekesnek találtam a regényben az affinitás jelenségét. A rokonszenvnek és a megértésnek azt a megmagyarázhatatlan megnyilvánulását, vagy éppen hiányát, ami látszólag ok nélkül köt össze vagy zilál szét kapcsolatokat. Luke és fia, Edward kapcsolata például sosem volt felhőtlen: az apa nem tud mit kezdeni a fiával, aki sokáig nem találja helyét a családban. Férfias, erős egyéniségű apja mellett beletörődik saját tökéletlenségébe, megfelelési kényszerből áll helyt, de amikor ledől a bálvány, kilép a családból. Warren azonban mégis képes egészséges kapcsolatot kialakítani a lányával. Cara valahogy ösztönösen érzi, hogy egy farkasfalka életének mindennapjai mellett valóban eltörpül egy születésnapi ebéd, vagy egy iskolai szereplés, és valamiért nem sértődik meg emiatt. Kettejük kapcsolatából pontosan az hiányzik, ami minden emberi kapcsolatot megnehezít, és aminek hiánya annyira egyértelművé teszi a farkasok közötti kommunikációt: a játszmázások.
Hogy mi a tanulság? Nem tudom. Talán nincs tanulság. Csak falka vagy család, helytállás vagy magány, nyugalom vagy harc, élet vagy halál. És a bizonyosság, hogy nem a legszebb és legkényelmesebb út a leghelyesebb.