A Nujeen az altera pars hangja, amit meghallgatni kötelessége mindenkinek, bármilyen nehezünkre esik is. A főhős és Christina Lamb újságíró együttműködésével született könyv aktuális témát feszegető tényregény, mely a menekültválság egyik arcát mutatja be, mégpedig egy mozgássérült kurd lány, a Szíriából menekülő Nujeen szemszögéből. Engem minden dolgok viszonylagosságán kívül főként azon gondolkodtatott el, milyen magától értetődő is az ember önzése, amibe belekövülve szemléli, éli, értelmezi és véleményezi a világ eseményeit.
A menekültekről sokan sokféle véleményt megfogalmaztak már. Van, aki szerint sajnálatra méltó, szerencsétlen emberek, akiken segíteni kell, és van, akik szerint aljas terrorista bagázs, akik menjenek csak szépen haza oda, ahonnan jöttek. Egyesek szerint vénülő Európánknak éppen rájuk van szüksége, mások szerint tönkreteszik puszta jelenlétükkel a kultúránkat. Az igazság az, hogy szinte minden, amit európaiként mondhatunk róluk, csupa elmélet, statisztikai adatokon és elszigetelt eseményeken alapuló, önmagunkat féltő, önző álláspontból induló vélemény. Mert a valóság azoké az embereké, akik elhagyták a hazájukat, hogy hetekig-hónapokig-évekig tartó bizonytalanság és szenvedés árán újat keressenek. A valóság a Nujeené, aki nem nézi meg az erkélyről a bombázások eredményét, mert szeretne egészséges lelkű maradni.
Nujeen a tévéhíradóból lett hires. A riporterek figyelmét felkeltette a menekültek között levő tolószékes kamaszlány. Ő pedig elmeséli nekünk saját történetét. Ez a történet “egy kis poros, isten háta mögötti sivatagi városból”, a szíriai Mambijból indul, ahol a mozgássérült lány saját bevallása szerint azzal foglalkozik, hogy tényeket gyűjt. Mivel iskolába nem járhat, a tévéből, az internetről szedegeti össze, ami érdekli. Kedvenc amerikai szappanoperájából angolul tanul, de ismeri az európai városokat és művészeket is, és egészen meghökkentő adatokat tud kedvenc filmjeiről, rajzfilmjeiről, hőseiről. Arról ábrándozik, hogy meggyógyul, megtanul járni és űrhajós lesz. Igazi kamasz tehát, aki szenvedélyes érdeklődéssel figyeli a világot, és idealistán álmodozik.
Mivel első személyben mesél, idealista az egész könyv is, persze. Ez egészen meghökkentő, hiszen élet-halál harcról szól, egy sérült ember hónapokig tartó menelüléséről, éhezésről és fázásról, fáradtságról, bizonytalanságról és félelemről. Éppen ezért lett valamiképpen az élet himnuszává is, hiszen ez a kislány arra tanít, hogy ami van, azt tudomásul kell venni, de nem kell túldrámázni a dolgokat. Ha az ember kamasz, akkor néha válogathat az ételekben, és néha nyafoghat is, ha pedig mozgássérült, akkor mindenféle kiváltságai lehetnek a családban. De ha háborús övezetté lesz a lakhelye, akkor néha fel kell függesztenie, ha pedig menekült, akkor le kell mondania ezekről a jogairól. A néhol naiv, néhol lírai részletektől friss és üde lesz a könyv. Nujeen üsztönösen tudja, hogy a legfontosabb cél a túlélés, a lelki egészség megőrzése. És ehhez néha jobb, ha az ember nem néz oda. Van, amikor jobb, ha nem beszél, vagy, ha nem hallgat meg bizonyos információkat.
A könyvben a hangsúlyok, gondolom, kulturális háttértől, szemlélettől, élettapasztalattól függően eltolódhatnak. Számomra egyik legfontosabb mondanivalója az elfogadás képessége volt. Az európai kultúrában a sokgenerációs és sokgyermekes családmodell már felbomlott, de Nujeen számára bájosan természetes, hogy nővére végigtolja a tolószékét a 3500 km-s úton, sosem ismert, már Európában élő fiútestvére pedig kifizeti a menekülés tetemes költségeit. Mint ahogy az is, hogy a rászorulónak segít az, akinek feleslege van – ezúttal Európa az oktalan öldöklésből menekülőknek. Persze, az sem érdektelen, hogyan szivárog be a megdöbbentő és bonyolult valóság Nujeen gyermeki és elzárt világába…