Ez a könyv olyan, mint a huszonévesek, s – akárcsak azokat – nehezen értettem meg. Nem a fordító hibája, sőt, mondhatni senki nem hibás: egyszerűen csak egy másik generációhoz tartozik. Nem tudom, az izmusok történetében a posztmodern utáni irodalmi koroknak mi a neve, vagy van-e egyáltalán már neve, de én, alighanem most találkoztam először a fiatal generáció gondolkodásmódjának és világszemléletének ilyen tömör és látványos nyelvi lenyomatával.
Hogy miért mondom ezt? Nem azért, mert a szerző mindössze 25 éves volt, mikor megjelent a regénye. Első sorban a szerkesztésmódja, de mindenekelőtt a főszereplő világszemlélete miatt. A szerkesztésmódja cseppet sem meglepően fragmentált, határozottan a rengeteg ismeret között ugráló (vagy inkább vergődő) főhősre irányítja a figyelmet, aki kicsit olyan, mint a koravén gyermekek. Két világ találkozik, de mondhatnám azt is, két idegen civilizáció, amelyekben csak az a közös, hogy mindkettőben van egy nyugalmi pont, ami szép reményekre jogosítja fel a benne élőkkel együtt az olvasót is. Talán nem meglepő, hogy végül mindkét próbálkozás katasztrófába fullad, és a benne élőkkel együtt az olvasó is levegő után kapkodva, kompromisszumokat kötve, határokon átugrálva, néha-néha önmagát darabonként elveszítve próbál túlélni. Mintha létezne egy mindannyiunk felett álló hatalom, ami tudja az okokat és ismeri a következményeket, de – okosan – gondosan elrejti az ember előtt, nehogy még azelőtt megőrüljön, vagy öngyilkos legyen, hogy belekezdene élete nagy kalandjába.
Megmagyarázom. Az egyik világ a posztkommunista Jugoszlávia, melyről tudjuk, milyen konfliktusok árán tudott csak szembenézni saját ördögeivel. A koszovói albánokról méltatlanul sokan tudják, merre és hogyan élnek – azt persze jóval kevesebben, hogy esküvő után az ifjú férj hagyományosan a felesége szeme láttára puszta kézzel ölt meg egy macskát, hogy az asszony egy életre megtanulja, hol a helye. Pristinát is sokan tudják, merre van a térképen, de kevesen gondolnak arra, hogy vásári bódéi, hangos utcái és szemtelen férfiai istennek tetsző életre nevelt ábrándos vidéki lányok számára magát az Életet, a Világot jelenthetik.
A másik világ a finn főváros, Helsinki, aminek szabados jelenidejűségéről szintén sok sztereotípia van az emberek fejében, amikről nem állíthatnám, hogy regényünknek köszönhetően majd szépen eltűnnek, és valóságnak adják át a helyüket.
A két világ két szereplőnek köszönhetően rajzolódik ki előttünk. A Pristina melleti kis faluban élő Eminét férjhez adják egy jóképű ismeretlenhez, és ezzel kilép szabályok és tiltások által behatárolt, de ábrándok és álmok segítségével kibővített saját világából, hogy becsatlakozzon a valóságba. A Helsinkiben élő Bekim éppen fordított mozgásban van: neki visszafelé kell megtennie ezt az utat, hogy saját valóságába becsatlakozzon, miután fogollyá válik egy köztes és elhatárolt világban, ami gyökértelen énje és az elutasított külvilág között lebeg félúton. Emine tudja, milyen sorrendben kell kitölteni a vendégeknek a teát, és kit illik először köszöntenie. Jól is teszi, mert ezen múlik az élete. Bekim meleg chatoldalakon ismerkedik, óriáskígyót vásárol és gondolni sem akar albán gyökereire. Két generáció, két idősík, két helyszín: két kibékíthetetlen ellentétben álló világ. Anya és fia világa, mondhatnám, ha abban a régi Jugoszláviában bárki is kíváncsi lenne egy nő világára. Így aztán kénytelen vagyok azt mondani: apa és fia világa, egymást megtagadva, de összefonódva elválaszthatatlanul.
A könyv témája tehát az áttelepültek élete, a befogadó országgal szembeni ellenérzései, a másodgenerációsok alkalmazkodási nehézségei, ezzel együtt a generációs konfliktusok. Fontos még a környezet által gyakorolt hatás az ember értékrendjének kialakulásában. S miközben erre fókuszál a szerző, valami rejtélyes módon mégis az derül ki, hogy a gyökértől az ágig egyenes út vezet. A döntéseink sokszor nem tudatosak: a macska úgy babonázza meg az embert, hogy észre se veszi, és egész élete lassan egy idegen élőlény igényeinek rendelődik alá. Bekim világában két ilyen “macska” van. Időrendben az első Helsinkit jelképezi, a szülőhelyének tekinthető nyugati világot, annak értékrendjével, szokásaival, civilizált babonáival és gyűlölködéseivel. A másik a címadó macska, Jugoszlávia, amelynek a babonái Bekim számára érthetetlenek, gyűlölködései idejétmúltak és oktalanok, szokásai pedig néha embertelenek és ridegek. Ahhoz, hogy az ember, aki két világ bűvkörében él, önmagával megbékéljen, ismernie kell mindkettőt, és meg kell harcolnia mindkettővel. A Helsinkivel vívott harcot egy királyboa jelképezi, ami Bekim életének kísérője éveken keresztül: tanulmányozza, nézi növekedését, fejlődését, megtanulja szokásait, megérti különös, idegen létezését, és szolgálja őt. Egészen addig, míg egy szép napon rájön, hogy ők ketten ellenségek: az udvariaskodások fölött el kell dönteni, ki a főnök. Az élet-halál harcban Bekim győz – eszelős megszállottsággal darbolja fel a kígyót, hogy helyet csináljon életében Saminak, aki az élettársa lesz. Jugoszlávia szintén egy kígyó képében lép ki hősünk életéből: a követelőző agresszivitása miatt meggyűlölt családi múltat egy vipera öli meg, amit hozzávág a nagyapjához.
A maga szelíd módján Bekim azért harcol, hogy a múlt ne uralkodhassék rajta, és azért, hogy a jelen ne alázza meg. Azért, hogy körülményei engedjék megszületni azt az életet, ami elviselhető. És amiben, a maga furcsa módján, talán még boldog is lehet az ember.