Úgy tűnik, tényleg igaz, hogy a világot a háborúk mozgatják (szándékosan nem írtam azt, hogy viszik előre, bár sokan úgy vélik). Ha visszatekintünk, a történelemnek nevezett tudomány is gyakorlatilag a konflistusok története. Így aztán bárki, aki meg akarja magát, a múltját vagy a jövőjét ismerni, óhatatlanul nemcsak, hogy konfliktusokba keveredik, hanem külső és belső, fizikai és szellemi síkon zajló konfliktusok (viták, csaták, harcok, ütközetek, háborúk) egész sorát kénytelen számba venni. Énard is ezt teszi, és ezt teszi vele együtt meggyötört hőse, a francia apától és horvát anyától született Francis Mirkovi is.
A fülszöveg szerint a regény “modern eposz a háborúról”. Arról a háborúról, amely emberemlékezet óta feldúlja a zónát: a Balkánt, Észak-Afrikát és a Közel-Keletet. Eposz jellegét erősíti a szöveg tagolatlansága, a harcosok kegyetlensége és szent hite, valamint a mindenféle égi hatalmas beavatkozása is. Mathias Énard jogosult a témára. Perzsa és arab nyelvet tanult, és sok időt töltött a Közel-Keleten. Szenvedélyes amatőr történészként rengeteget utazott a bemutatott tájakon.
A regényt mindenekelőtt lázas és hiábavaló mozgás, akarat jellemzi, valamiféle lendület, amit jól tükröznek az elhatárolatlan, hosszú mondatok, melyek egyszerre két-három idősíkon is elébb-elébb vezetik a beavatatlan, egy kamasz bizonytalanságával és el-elborzadó kíváncsiságával araszoló olvasót. Mert ez a könyv egy beavatás-történet. Beavatás a férfikor és a háború misztériumába, úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Hiszen van itt beavató (a jól szervezett, hatalmas tudásanyaggal rendelkező szerző), beavatott (Francis, a főszereplő, de a könyvből kitekintve akár az olvasó is), van szent misztérium (a háború), és vannak próbák (sőt, megpróbáltatások). Francis utazik. Olyan utazás ez, mint a sámánoké a felavatás előtt, amikor testét elhagyva, lelke a láthatatlan világ utasaként felmegy a folyón, hét vízesésen át, míg végül a szellemek feldarabolják, megszámlálják a csontjait, s ha megvan a plusz egy csontja, összeforrasztják a darabjait, és megerősödve, megtisztulva tér vissza önmagához.
Francis útja a látható világban kezdődik: repülőjét lekésve vonattal indul úticélja felé. A horvát születésű fiatalember, aki lehúzott két évet a jugoszláv háborúban, majd ötöt a francia hírszerzésnél, egy Milánóból Rómába tartó vonaton ül hamis papírokkal, hamis személyazonossággal, látszólag mások, valójában önmaga elől menekülve. Útitársa egy bőrönd, mely tele van háborús bűnösök és áldozatok sorsáról szóló dokumentumokkal, amit a hírszerzésnél eltöltött évek alatt saját szakállára nyomozva összegyűjtögetett (kvázi illegálisan). Francis azt reméli, hogy a rettenetes múltat szimbolizáló bőröndöt a Vatikánnak eladva, az átszellemült, valóságtól elrugaszkodott ikonfestő, Sashka karjaiban új életet kezdhet Rómában. Útja számtalan állomáson vezet át, de a külső állomások vajmi kevés jelentőséggel bírnak ezúttal: Francis befelé utazik, ott keresi azt az erőt, ami lehetségessé teszi majd az újrakezdést. A vonat „szikénél biztosabban nyitja fel az ember lelkét”, és Francis öt órán át küszködik vér, veríték és ürülékszagú valóságával, próbálva megérteni és elfogadhatóvá szelidíteni azt. Az elbeszélt idő teljesen elnyomja a jelent. A gyermekkortól az utazás előtti napig terjedő időszak eseményei, élményei, borzalmai folyamatosan átütnek a remény vékonyka felhőjén, dokumentálva a múltat, és megértetve az olvasóval Francis menekülési vágyát, riadtságát, de fásult kiábrándultságát is.
A két idősík önmagában is remek regénylehetőséget rejt magában, szerteágazó cselekményt és rengeteg szereplő felvonultatását teszi lehetővé, mindazonáltal Énard nem éri be ennyivel. A saját élmény mellé elsorolja a felidézett személyek történeteit, illetve a felidézett helyekét, egy dokumentarista pontosságával tartva számon nemcsak a háborús okokat, de az elvesztegetett életeket is, évszázadokon, évezredeken, csatákon és háborúkon átívelve, a Trójáért vívott harctól kezdve addig a háborúig, melybe önként és dalolva, hazafiúi öntudattal vonult ifjú hősünk, és amelynek, úgy tűnik, számára sosem lesz vége.
Vannak életek, melyeknek tényei nem elfogadhatóak, s főleg nem megszelidíthetők. Okosan végiggondolhatók, logikusan kikövetkeztethetők az okok, levezethetők a következmények, mégsem elfogadhatók. Vannak életek, amiknek partján csak ácsorog az élő, néz, lát, átél, sodródik, de a lelke valahogy nincs ott vele: az kivonja magát, hogy aztán egy robogó vonaton számvetést készítve eldöntse, hogy lehetetlenség azonosulni mindazzal, ami távollétében történt. Hogyan szelidíthetné meg egy egzaltált anya képét, aki egy hazafias ábránd és egy nagyapa nevében háborúba küldte a fiát? Hogyan szelidíthetné a legjobb barát, Andrija képét, aki ott oszladozik a fejében, szüntelenül, miután temetetlenül ott kellett hagynia a fák alatt, saját piszkában? Hogyan szelidíthetné meg az erőszakos cselekedetek kísérteteit, a legyilkolt gyermekek és öregek, megerőszakolt nők, halomra lőtt foglyok képét? Hogyan parancsolhatna önálló életre kelt érzékszerveinek? A szemeinek, melyek lehunyva is robbanást és kizsigerelt holttesteket látnak; az orrának, mely a vér és a verejték szagát szimatolja; a nyelvének, mely drog és alkohol valóságába veszett? És a szív, amely néma marad Marianne mellett, mert hogy is dobbanhatna, hiszen akkor be kellene ismernie, hogy érez, fájnia kellene, sírni, üvölteni, megőrülni kellene – és a háborúban ez megengedhetetlen luxus.
Nem szaporítom tovább a szót: hősünk története ugyanolyan, mint sok más katonáé. A regény nem ettől lesz tíz pontos, bár a szerző a háborúnak olyan részletes, realisztikus és filmszerű leírását nyújtja, hogy csupán ez is értékessé teszi a művet. Plusz értéket nyújt viszont az a hatalmas ismeretanyag, melyet a szerző felhalmoz a könyvben. Nyilván sem nőként, sem fiatalként nem nyűgözött le a jugoszláv konfliktus annyira, hogy a napi híreknél jobban beleássam magam, a történelem korábbi háborúiról nem is beszélve, hiszen azok könyv- és iskolaszagúak voltak. De most, az olvasás során nagyon sokszor fordult elő, hogy utánanéztem egy-egy névnek, eseménynek, szintézis jellegű cikkeket kerestem, és nemcsak a hágai bíróságról tájékozódtam komolyabban, de például a levágott fejek mestereként bemutatott Caravaggio festményei is fontos „dekorációnak” bizonyultak a regényben. Elképesztő ismeretanyagot halmoz fel a szerző a könyvben, ami kicsit lelassítja az olvasást, hiszen ember legyen a talpán, akinek nem kell utánakeresgélnie a dolgoknak. (Persze, olvashatjuk pusztán szépirodalomként, kivonva magunkat a dokumentum-jelleg alól, és ez esetben megelégszünk azzal, amit a szerző kimond. Viszont mivel az ábrázolás olyan végtelenül realista, az események valóság-értéke pedig legtöbb esetben teljesen nyilvánvaló, az olvasó csak kapkodja a fejét, és elveszíti a fonalat az egy országra eső háborúk és az egy négyzetméterre eső halottak számolásában.)
De még dokumentáltsága sem az, ami miatt ennyire tetszett ez az írás. Ezekkel összeadódva a nagyon finom lélekrajz az, ami a számtalan leírt borzalom ellenére sem avatja horror-regénnyé a könyvet. A család, a neveltetés, a gyilkos apák és nacionalista anyák példája, a harctéri bajtársakkal való különleges kapcsolat, a nők, akikbe bele lehet felejtkezni, a kizáródó külső világ, a bátorságot hozó drog és a felejtést hozó alkohol, az eltávozások végigdőzsölt szentsége, az egzaltáltság és a letargia, a bátorság és a félelem keveredése. Később, hírszerzőként pedig a finom megfigyelés, a megszállott keresés, a részletek hatalma, a főnök személyisége, az irodai hierarchia, szabályok és szokások hatása, a vágyak finom áramlása, és a meghalt életcélok bizonytalan újjáélesztési kísérlete, egészen addig, míg „hősünk” (és milyen ironikus, hogy egy háborút viselt katonára ezt nem mondhatjuk nyugodt szívvel!) végül bezárkózik saját „zónájába”, ahonnan már csak egyetlen út vezet tovább.
Francis utazik, és mi, mint valami katasztrófaturisták, érinthetetlen szellemek, követjük őt a harcokba tereken és korokon át: Szlavónia 1991, Bosznia 1993, Algéria 1992, Beirut 1982, Barcelona 1939, Isztambul 1453… és a történelmi csaták helyszínei: Monte Cassino, Lepant, Vukovár, Szarajevó… brutális etnikai tisztogatások Valenciában (Mauri), Rodoszon, Szalonikiben (a zsidók), a Kaukázusban (örmények). Francis halottakat gyűjt, és sírokat látogat. Nem tehet mást: a sok halál miatt az élet lassan elkerüli, kikerüli őt.
A Zóna hat féle díjat nyert hazájában, pedig nem egy könnyen emészthető olvasmány. Sem tartalma, sem nyelvezete nem kényezteti el az olvasót. Viszont mikor letettem, erős késztetést éreztem, hogy egy imát mondjak mindazokért, akik az idők folyamán Francis sorsát, vagy az általa bántalmazott szerencsétlenek sorsát szenvedték el. A Zóna egy nagy könyv. És Mathias Énard egy nagy író.