Abbi Waxman regénye könnyed kis történet a veszteségről és az újrakezdésről, főleg nők számára. Gondolom, egy bizonyos kor felett már mindannyiunknak van valami olyan veszteségünk, ami miatt egy hasonló történet elolvasása különleges élményt jelent. Különleges, mert van benne valami gyógyító, valami megnyugtató azáltal, hogy az élet kellemes és kevésbé kellemes jelenségeit elkerülhetetlenként kezeli, a létezés szerves részeként. A hangsúly tulajdonképpen arra esik, ki hogyan dolgozza fel saját élete tényeit, hogyan lép túl veszteségein, és hogyan próbál valami jót kihozni abból, ami van.
Mindazonáltal a könyv kicsit olyan is, mint a nagy folyók: a szépen csordogáló, könnyednek látszó felszín alatt mély erő rejlik benne, ami magával sodor, szinte, mintha az ember (az olvasó nő) a barátnőivel beszélgetne egy jót, sírva és nevetve, de végül megkönnyebbülve, és reményt kapva a folytatásra.
A főhős egy megözvegyült nő, aki, bár feladatait továbbra is ellátja anyaként, illusztrátorként, testvérként és gyermekként, valahogy mégis halott: nőként sehogy sem sikerül túltennie magát a négy éve bekövetkezett szerencsétlenségen, és holt férje továbbra is betölti a főszerepet érzelmi életében. Ebből az induló képből startolva a regény csupa mélyértelmű közhelyre épül: azokra a bölcsességekre, amiket valahogy mindenki ismer, jóváhagy, értékel, mégis olyan nehéz őket alkalmazni a mindennapokban néha. Hogy a rosszban mindig van valami jó, hogy a múlton túl kell lépni, hogy esendőek vagyunk, hogy nem jó a látszat után ítélni, hogy a reményt nem szabad feladni, hogy a hit hegyeket mozgat, az akarat eltünteti az akadályokat, a szeretet pedig mindent legyőz…
A szereplők Lilian életének résztvevői: családtagjai és munkatársai, továbbá egy kertészeti tanfolyam résztvevői, egymástól nagyon különböző emberek, akik valahogy mégis tudnak együttműködni, sőt, ahhoz, hogy életük szebb és teljesebb legyen, szükségük van egymásra. Az elbeszélő is Lilian, kinek személyiségét a szerző pár tollvonással – tettein, szavain és gondolatain keresztül – meglehetősen jól illusztrálja. Miután majd beleőrül férje elvesztésébe, Lili visszaszerzi az uralmat saját sorsa felett, és a munka meg két kislánya nevelése tölti ki életét. Különös szimbiózisban él a húgával, aki mindenben támogatja, kiegészíti, átvállal a feladataiból. Teszi ezt olyan szinten, mintha életmódjával Lilit is kárpótolni akarná az őt ért veszteségért: ő a randiguru a családban, és hatalmas élvezettel fogyasztja a férfiakat – éppen, amilyen megszállottan ragaszkodik holt férje árnyához a nővére.
Munkahelye meszűnésével Lilian élete fejreállni látszik, a körülmények hatására azonban kénytelen belátni, hogy a változások akár jót is hozhatnak. Hamarosan új munkát talál, a zöldséglexikon illusztrálása pedig, amely miatt a kertészeti tanfolyamon is részt kell vennie, új barátokat, sőt, új szerelmet hoz az életébe. Az új emberek új tanításokat hordoznak. A látszólag mogorva nyugdíjas bankigazgató, Gene; Eloise és Frances, a leszbikus tanárpáros; a szigorú üzletasszonynak tűnő elvált Angela; Mike, aki egyszerűen egy tininek tűnik, aki – annyi társához hasonlóan – el van foglalva a maga programjaival. És természetesen a kertészetet oktató, holland származású Edward Bloem, aki kezdettől megdobogtatja Lilian szívét, de fel is kavarja az állóvizet. Ki-ki hozza a maga élettörténetét, értékrendjét, sikereit és kudarcait, terveit és reményeit, hogy végül kiderüljön: az élet hatalmas kirakóshoz hasonlít, és ha elég türelmesek vagyunk, van rá esély, hogy a darabkák egymás mellé kerüljenek, és együtt értelmes, sőt talán szép összképet adjanak.
Tagadhatatlan optimizmusa mellett a könyv másik erénye a humora. A gyermekek alulnézetből származó beszólásaiból, a különbözően gondolkodó emberek felcsillanásaiból, a sajátos élettapasztalatok egymásra tolásából, no meg a túlélést biztosító szarkazmusból eredő humor biztosítja, hogy ne uralkodjon el a sötét hangulat vagy a keserűség akkor sem, amikor alig-alig látszik a fény az alagút végén, de azt is, hogy a különböző emberek végül megismerjék és megértsék egymást. Sőt, ha az ember odafigyel, a lapokon elszórva rengeteg módját fedezheti fel az öröm átélésének is, az evéstől a beszélgetésen át a szabadban való üldögélésig, hogy ennél rafináltabb és hatékonyabb módszerekről ne is beszéljünk.
Összességében a könyv üdítő, mint egy nyári zápor, könnyed, mint egy nőknek szóló hollywoodi történet, olvasmányos, mint egy valóságból táplálkozó mese, és tanulságos, mint egy példabeszéd.