Mivel a világ értelmezése sokkal egyszerűbb, ha a dolgokat dobozoljuk, a székelyekről többnyire két ellentmondó “dobozolt” kép él. A romantikus lelkek valamiféle “utolsó partként” látják őket, akik virtuskodva, kedves-bumfordin kimentik a hagyományos értékeket abból a liberális katyvaszból, amiben lehetetlenség normálisan élni. A másik tabor számára a székelység egy rakás igénytelen, elmaradott kerékkötőt jelent, akik aligha ismerik a trendeket, s jóformán beszélni sem tudnak. De vajon hogyan látja őket Tamás Kincső, aki belülről ismeri ezt a tájat és lakóit, ugyanakkor – már csak a regény színvonalából kiindulva is – nyilván kívülről is látja őket.
A három fókuszú könyv egyrészt a férfi-nő viszonyt világítja meg, másrészt a generációk közötti különbségeket, mindkettőt az idő sodrásában elakadt ember szemszögéből. A fejezetek Sára és Józsi, valamint fiuk, Csaba monológjai, más-más szemszögből láttatva ugynazt a valóságot.
Nagyon találónak érzem a címválasztást. A “módos asszony” szintagma nemcsak Sára anyagi hátterére utal, hanem valamiképpen jellemzi is őt. A régi “nagyasszonyokra” asszociál, akik úgy igazgatták saját világukat, mint igazi „mátriárkák”, valamiképpen a dolgok és emberek mércéjévé váltak, súlyt adtak azoknak, vagy éppen ellenkezőleg, súlytalanságra ítélték őket. A sarkából kifordult 21. században Józsi, a férj ilyen súlytalan entitás. Semmit nem tud, még önmagára sem képes gondot viselni, fogalma sincs, milyen a jó kolbász, hogyan kell a gyermek sorsát igazgatni, vagy a boltot vezetni. És ennek első sorban nem a betegsége az oka. Sára dönt így, s az évek alatt a döntések felduzzadnak és valósággá válnak, elannyira, hogy az asszony kénytelen minden állatot eladni, mikor úgy dönt, Amerikába megy, hogy Csaba fiukat “hazaimádkozza”. Csak a tyúkokat bízza az “urára”, de azok is megtetvesednek.
A mindennapi életnek tehát az asszony a hőse (a szó legelsődlegesebb értelmében), a férfi csak az elszenvedője. Valahogy ügyeskedni kell, túl kell élni a lehetetlen körülményeket. És mintha minden a feje tetejére állt volna: az asszony az, aki felveszi a kesztyűt a külvilággal szemben, és erővel, kitartással, makacssággal, más asszonyokkal szövetkezve megőrzi a módos asszony státuszt. A férfinak nem marad más, mint magát menteni, mégpedig éppen az asszony által létrehozott részvétlen, agresszív, anyagias világból. Ilyenformán, bár látszólag oktalan, céltalan és nevetséges, az idős Józsi bácsi valamiképpen mégis hordozza a férfi princípium erejét, amennyiben – be nem hódolva teljesen az üzlet és a gazdaság “gyönyöreinek” – megőriz valamit a vidámságából, játékosságából, és ezáltal lehetőségeket hordoz valami másra. Ezt a mást azonban az asszony agressziója csírájában elfojtja, így nem marad más, mint az alkohol és a cigaretta: menekülni csak oda lehet.
Csaba szabadulni akar a keréknyomból, így a kilátástalanság elől Amerikába emigrál, ahol nyilván más értékek mentén rendeződik az élet, amiket Sára nem tart “normálisaknak”. Így aztán az anya látogatása erős ütköztetése a világnézeteknek, mégpedig nem mellőzve teljesen a székelyekről szóló viccek vitriolos élét sem. Sára úgy jár-kel fia életében, száját tátva, mint az egyszeri székely az állatkertben, hogy végül a zsiráf előtt kifakadjon: “márpedig ilyen állat nincs!” Az asszony valóságába nem tör be Amerika, hiába látja közelről. A másféle értékrend nem is csak megbotránkoztatja, hanem egyenesen iszonytatja, mert ő még Szakállas Ábel utódja, otthon akar lenni valahol, egy olyan helyen, ahol szövetkezni lehet a szomszéddal és a komával, és együtt valahogy meg lehet őrizni valamit annak az illúziójából, amit otthonnak hisz.
De mit ér az egész, ha nincs, akire örökül hagyni? Mit ér, ha Csaba úgy nősült meg, az unoka úgy gömbölyödik Margaret hasában, hogy nem is tudnak róla ott, azon a helyen, ahol minden értük történik? Csaba már önmagában keresi (bár kérdéses, hogy megtalálja-e) azokat a támpontokat, amit a székelyek hagyományosan a közösségben leltek meg. Számára már nem vezet út hazafelé, ahol nincs szabadidő, kényelem, szórakozás, csak ügyeskedés, helytállás egy megfoghatatlan, ásatag és névtelen valami nevében, amit már az anya is rég pénzre cserélt.
Ez magyarázza a cím második részét is. Sára nem vagyontalan, a gazdaság és az üzlet viszonylagos jólétet biztosít számára, mégis a legszegényebb a világon, mert nincs örököse. Sem olyan, akinek a szeretetét adhatná, sem olyan, akinek a vagyonát. Olyan pedig végképp nincs, aki felvenné a fonalat, és tovább vine azt, amit ő idáig elhozott. Érzelmi, fizikai és erkölcsi síkon egyaránt üres kézzel áll, és bukása annál keservesebb, hogy tudjuk: Józsi nemcsak fizikailag hagyja magára, amikor meghal. Az otthon maradt férfi az utazás pár hete alatt a szabadság korábban ismeretlen csúcsait hódítja meg, de az egésznek talán csak annyi célja van, hogy rádöbbenjen: otthon lenni talán valamivel többet kellene jelentsen pár tetves tyúknál, meg a napi sörnél és cigarettánál. Bizony, Juli kedvességén ábrándozva és a kamaszkorú kocsmai kiszolgáló spangliját szívva nagyon messze kerül a feleségétől és annak világától.
A könyv mondhatni kegyetlen. Olyan kegyetlen, mint egy jó fénykép. Hiányzik belőle a nosztalgia, a sírva vigadás feloldozása. Csak egy villanás, s a valóság végleg mozdulatlanná, letagadhatatlanná merevítve ide-oda helyezhető, mindenféle megvilágításba tehető, állítható fényerősséggel bárki által szemlélhető. És amit látunk, az nem vidám. Inkább valamiféle ijedt-lehangoló beismerés, hogy nem mehet ez így tovább.
Én is székely vagyok. S már sokadszorra szorul össze a szívem, mert azzal szembesülök, hogy végleg kiüresedett a kezünk: a család, az egymáshoz fordulás, és a kitartó munka szegény-szagú, de tisztes és vidám kora letűnt. És helyette nem könnyebbség jött, hanem valami megfoghatatlan, ami kocsmába kergeti, megbetegíti vagy munkamániássá teszi a férfiakat, külföldre kergeti a gyermekeket, turista látványossággá silányítja a hagyományainkat, az asszonyainkat pedig szárazzá és keserűvé nyomorítja. Még szerencse, hogy a szerző féltő szeretettel felemeli legalább a nyelvünket. Műgonddal csiszolja, éppen annyit hagyva meg esetlen bájából, amennyi a hitelességhez kell, és annyira fényesítve az irodalmi köszörűn, amennyitől mindenki számára élvezhetővé válik.
Az elbeszélői nézőpont váltakoztatása mellett fontos szerkesztő elv a tükrözés-sokszorozás. Az asszonyok sorsa kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanazt az utat követi. Sári és Juli, sőt, Marika is csak korban különböznek egymástól, sorsuk valamiféle gonosz átok miatt ugyanaz. A férfiak sem igazán tudnak kilépni a megszokott mederből. Itthon sör és “szivar”, kint narkó és cigi. Az erélytelenség ugyanaz, az asszonynak szánt szerep is. A kérdés az, vajon Margaret beáll-e a sorba az erős asszonyok sorsának felvállalásában, vagy kilép, és magára hagyja még meg sem született gyermekét. Ennek függvényében egy sor kérdést ébreszt a regény:
Milyen tanulságot hordoz a múlt?
Fontosabb-e a jelen a jövőnél, illetve elvárható-e az embertől, hogy a felelősséget az élvezetek elé helyezze?
Kinek a felelőssége a jövő?
Van-e még esélye a családnak?
És ezen gondolkodni talán nem érdektelen. Hiszen ahogy a haldokló Józsi bácsi mondja: “Jaj. Jajaj. Nincs rendben semmi. De semmi.”