Rakovszky Zsuzsa “család nélküli családregénye” olyan, mint egy posztmodern palimpszeszt: nagy vonalakban egymásra másolja, felülírja, majd újragondolja a szereplők történeteit. A szereplőkét, akik szinte kivétel nélkül rokonok is, meg nem is, családtagok is, meg nem is. Féltestvérek, és azok féltestvérei, régi időkből előnyúló csápok, talán-gyermek, szinte-szerelem, már-már szerető, majdnem apa.
Az elbeszélő egy többszörösen patchwork családból származó férfi, Ádám, aki mindenféle (meglehetősen laza) rokoni kapcsolatai révén továbbörökíti zűrös élete apró színfoltjait. Azzal természetesen tisztában van, mi az, ami járna neki az élettől (például a Regény, amit egyszer majd megír, mihelyt a körülmények lehetővé teszik, vagy a Heni, odaadó és lelkifurdalásoktól terhes szerelme), de egy dolog biztos: felelősséget nem akar vállalni semmiért és senkiért. Talán nem véletlen, hogy éppen vele esik meg az a ritka furcsaság, hogy esetleg – de ez egyáltalán nem biztos, csak homályos gyanú – van egy kamasz gyereke. Természetesen sokkal kényelmesebb nem megtudni az igazságot, így aztán az érzések fura kavalkádja örvénylik Ádám körül, ami különböző nőkhöz kötődő színes szálakat csavar össze. Miközben szívesen hancúrozna az üresfejű Nikivel, gyengéd, apainak ható érzéshullámok öntik el annak osztálytársa, a talán-lánya, Célia iránt. Henit már elég jól kiismeri. A lelkifurdalás és a szenvedély holdfogyatkozáshoz hasonló, kiszámítható hullámvasútján egészen otthonosan érzi magát, csak a lakását cseréli gyorsan kisebbre, nehogy hozzá költözhessen a nő, ha esetleg a férje rájön, hol jógázik a felesége szerdánként. Zsani sem talány. Már huszonéves korában leklasszálta, felesleges lenne a skatulyából kivenni, hiszen igazából nem is szolgáltat rá okot: ő az az érthetetlen nő, aki egész életében a szabadságot keresi, bármibe is kerül.
Számomra nagyon ütős volt férfiszemmel látni a nőket, úgy, hogy mindezt egy női szerző írta. Sok az általánosítás, dobozolás, hiszen így könnyebb a nőkön eligazodni, mindenkit a leglényegesebb szokására redukálni, de éppen ettől lesz sokkoló a dolog, mert mi, nők nem szoktunk ilyen durván gondolni magunkra, a kép idebent sokkal árnyaltabb, a kifogások és felmentések egész serege áll rendelkezésre. Férfiszemmel, mégpedig Ádám-féle cinikus férfiszemmel azonban nem vagyunk mások, mint nevetséges megmentők, elkerülendő mártírok, ostoba hős anyák, mosolyogni való áldozatok, önmagunk csapdájába esve, röhejes feminista kísérletezők, akiken rögtön átlátni, megvetni való naivák, és vakmerő önmegváltók – csupa önsorsrontó asszonyiság, akik képtelenek felismerni saját életük mintázatait. Lehetetlen, hogy valamelyik szűk és kényelmetlen dobozban magára ne ismerjen az ember lánya, s így, magára bukkanva, mintha ő maga valaki más lenne, lehetetlen nem bekukkantani saját sorsunkba, mintegy kívülről. Íme, hogyan hat egy posztmodern jellegű műben a katarzis…
De ennek ellenére ez nem egy nőgyűlölő könyv: a férfiaknak is vannak ilyen dobozaik, amibe a lúzerek, a maffiózók, a szépfiúk, a pszichopaták (a sor tetszés szerint folytatandó) kerülnek. Csak éppen míg a nők az érzelmek csapdájába kerülve a férfiak áldozataivá erőltetik magukat, addig utóbbiak a körülmények foglyai, képtelenek kitörni apa- vagy anyakomplexusuk, egójuk, anyagi vagy szellemi síkon idealistán megkreált önképük csapdájából.
Megoldást viszont nem igazán tud nyújtani a szerző erre a zűrös világra. A résztvevők megtanulják ugyan a játékszabályokat, így elfogadható körülmények alakulnak ki, sőt, a játék néha egészen kellemes. De a címadó szereplő, Célia sorsa azt mutatja, hogy az egyes ember képtelen megoldani a kor kommunikációs (és ezáltal kapcsolati) problémáit. Zsani saját tapasztalatából kiindulva, a bezártság csapdáját elkerülendő teljes szabadságot biztosít lányának, hogy az tetszés szerint fejlődhessen. Alternatív iskolába járatja, nehogy a poroszos szigor megnyomorítsa ifjúi képzelőerejét, ökofaluba költözik vele, hogy megtapasztalhassa a falusi élet jótékony hatásait, és mosolyogva bólogat lánya kamaszkori szexuális felfedezéseihez. Csak azt nem érti, Célia miért elégedetlen, miért nevez “művinek” minden felszabadító próbálkozást, és mi az a “normális”, amire vágyik.
A tinédzser a fejére szakadó nagyvilágban nem talál kapaszkodókat, sőt, el sem tud igazodni, kellenének korlátok, de ilyent nem kap senkitől. Túl sok a valóság, így csak a részleteket képes látni, hiszen hiányzik belőle az a fajta tapasztalat, amit az anyja már begyűjtött a világ megtapasztalásával. A sok szilánkból összerakott kerekség számára nem létezik, míg az anyja éppen azért elégedetlen, amiért ezt az értelmetlennek, elkerülhetőnek látszó “gyűjtőmunkát” volt kénytelen elvégezni ahhoz, hogy ismerősként tekinthessen a világra. Feloldozás nincs: egyik módszer sem eredményez boldogabb, öntudatosabb vagy elégedettebb embert. Az első adandó alkalommal Célia egy olyan közösségbe idomul, ahol nagyon szigorú szabályok vannak. Azt végre “igazinak” érzi. A dolog iróniája az, hogy az anyja hiába szeretné, nem tudja megakadályozni a súlyos lépést.
Miről is szól hát a könyv? Talán a “lét elviselhetetlen könnyűségéről”, a mai ember “kiharcolt” gyökértelenségéről, a kapaszkodók hiányáról, és e hiány végzetes következményeiről. Arról, hogy egymás nélkül hogyan sodródunk az életben, hogyan porladunk szét nyomtalanul, hogyan lebegünk át súlyos dolgok felett súlytalanul, felelősségek nélkül, következmények nélkül, mert lelkünk mérlegserpenyőjéből kihulltak már a súlyok, s így képtelenek vagyunk saját súlytalanságunkat megkülönböztetni a valóságtól. Ezáltal persze szól az önismeret hiányáról, a személyiség építésének lehetetlenségéről (hiába az a rengeteg erőfeszítés, amibe majd belepusztul az ember), a szeretet lehetetlenségéről.
És az igazi baj az, hogy hiába menekült el ebből a súlytalan világból, hiába vette magára egy szigorú szekta megkötéseit, és szakított meg minden kapcsolatot mindennel, ami ismerős: megelőlegezhető, hogy Célia nem lesz boldog. A fel nem tett kérdésre nincs válasz. Csak látlelet van, és – ha az olvasónak van egy kis tapasztalata az ilyesmikben –, diagnózis. A gyógyszereket még fel sem találták.
Amit pedig – a metszés pontosságán kívül természetesen – Rakovszky Zsuzsa ad a dologhoz, az a világ töredezettségének megismétlése a szereplők megkreálásában, illetve a párbeszédekben, vagy a metakommunikációs síkra tett megjegyzésekben. No, meg a viszonylagosság és súlytalanság továbbdagasztása (ha ugyan ez nem képzavar) a valóság és elképzelt világ egymásra csúsztatásában. Ádám például az író szerepében tetszeleg, és életmódtanácsokat ad, holott az élet majd minden területén sikertelen ember, sőt, könyvtelen író. Célia folyton arra vágyik, hogy valami “igazit” tapasztaljon, de süket mindenki más érzéseire és észrevételeire, képtelen saját igaznak vélt álmaitól megszabadulva a valódi valóságot szemlélni. Zsani addig kergeti az ideális párkapcsolat illúzióját, míg elveszíti egyetlen lányát is. Talán még Niki a legéletképesebb figura, akivel az élet eleve kibabrált. Pénzen kívül semmit nem kapott a körülötte levő emberektől, a szépségén kívül pedig semmit a természettől. Életképesnek pedig azért nevezem, mert számot tud vetni azzal, amije van, és képes megkeresni az utat, ami elvezethet valami ismerős biztonságba, ahol továbbra is szép maradhat, és lesz valaki, akinek elég pénze lesz ahhoz, hogy túléljen. Boldogságról nem nagyon álmodik, mert az már eleve nem volt a játék része. A megalázásokat, sőt meggyalázásokat előre ugyan nem láthatja az ember, de valószínűleg túlélhetők, ha megvan a cél.
Mindent összevetve nem túl optimista regény a Célia. De azt hiszem, ez az egész időszak nem túl optimista, ha az emberi kapcsolatok felől kezdjük el vizsgálni.