Káli (szül. Király) István az erdélyi irodalmi élet prominens alakja nemcsak megjelent könyvei, hanem irodalomszervezői, -népszerűsítői, könyvterjesztői munkája jogán is. A kategorizálást fontosnak tartó irodalmárok a második Forrás-nemzedék tagjának tartják, a novelláin viszont leginkább az érződik, hogy írónk a személyes és a közélet számtalan fontos ösvényén járt már. Ezek az ösvények néha eltérítették eredeti útjáról (vegyészmérnök és focista volt, majd politikai pályával próbálkozott), néha pedig különleges emberekkel hozták össze és furcsa helyekre vitték (mint például 1990 márciusában Sütő Andrással együtt egy veszélyesnek bizonyuló padlásra). A jelen kötet az író 70. születésnapja tiszteletére jelent meg, és korábbi kötetekben már megjelent novellákat tartalmaz.
Bevallom, nehezen éreztem rá a novellák ízére. Az első írásoknál leginkább azt éreztem, hogy nem az én világomból való, hiszen leginkább a tényekre figyeltem, s azok bizony egy letűnt világ tényei. De nem is a nem jelenvalóságuk zavart. Azt hiszem, úgy jártam, mint az első novellában a szerző a kismadárral, a vörös pergővel. Ő csak nézte a madarat, amelyik vígan fürdött a napfényben, forgott és röpködött, és szemtelenségnek érezte részéről, amiért nincs szemernyi megilletődöttség benne, amiért úgy viselkedik, mint egy ünnepelt cirkuszista, hogy muszáj attól dühösnek lenni. Végül aztán csapdát állít a madárnak és megfogja, csak hogy jól ráijesszen. Törékeny, meleg, tehetetlen testétől pedig annyira megilletődik, hogy szabadon engedi. Attól kezdve pedig a madár ugyanúgy bemutatta a cirkuszi mutatványát – csakhogy biztonságos távolságban tőle. Pedig már nem is idegesítette. Velem viszont valahogy úgy esett, hogy napokra abba-abbahagytam az olvasást, és amikor újra elővettem a kötetet, mindig az volt az érzésem, hogy valami lényeges elsiklott előlem. Aztán egyszer csak megéreztem benne azt a puha, törékeny madár-melegséget, és már nem ragaszkodtam ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom: elengedtem, és ebben a pillanatban megadta magát nekem a kötet.
Megértettem végül, hogyan válik a történet előnyére a lassú csörgedezés. Ugyanis hiányzik a könyvből az a pörgés, az a sokszoros áttételesség, az agynak az a cirkuszi mutatványa, amit a többszörösen metaforizált nyelv általában kínál. Az esemény legtöbbször lassan mozdul, szinte csak helyben libben, vagy valamiféle labirintusba szerveződik, amelynek középpontjában ott van a lényeg, csak el kell odáig kanyarogni türelmesen, figyelmesen, aztán elindulni visszafelé, a felfedezett úton, felgöngyölítve Ariadne fonalát.
Megértettem, hogy Káli Istvánnál a szó még nincs leterhelve számtalan selyma, cinikus vagy ironikus-vicces jelentésréteggel. Minden pontosan azt jelenti, ami. A világból a kiemelt szeletet pontosan annak kell látni, aminek mutatja magát. Régi vágású, régi értékrendű ember sejlik fel a novellák mögött, éppen ezért megható nézni fedetlen keblű kitárulkozását. Mert arról beszél, amiről manapság nehéz, már-már lehetetlen. A lélek legmélyén rejtőző szeretetről, arról az igaziról, amiről Pál apostol azt állítja, jóságos, türelmes és mindent eltűr. Arról a bárgyúnak tűnő elnézésről, élhetetlenségnek tűnő finomságról, palimadárságnak tűnő hitről, amivel a barátainkat, szeretteinket, vágyainkat és meggyőződéseinket kezeljük. És közben olyan mondatok vonulnak el a szemünk előtt, mint az, amely a szófogadó Zozót mutatja be, akinek “nem volt bátorsága azzá lenni, ami nem akart, de azzá sem lehetett, ami lenni akart.” És olyan pillanatoknak lehetünk tanúi, mint a harminc ezüstpénz helyett kapott maradék húsvéti töltött káposzta utazása hazafelé a vonaton – az adott szerelmes szót erre cserélték fel a józan szülők.
Ütközéspontba került itt minden. A jóság és a szeretet a velük való visszaéléssel. A szó a tettel, a rég a jelennel, a gondolat az érzéssel. Néha az emberben, néha a körülötte rohanó világban. Jó lenne csak megállni az ismerős fa alatt, és megvárni, míg fütyül a feketerigó. De az az igazság, hogy fütyül mellettünk a tovazakatoló élet, ha pedig nem, akkor mások fütyülnek arra, milyen hangok is tesznek boldoggá, mikor már nem tudunk mi magunk fütyörészni.
A könyv három korábbi kötetből tartalmaz novellákat, ezek közül kettő még a rendszerváltás előtt született (1979-ben és 1984-ben), a harmadik pedig azután. Végigköveti tehát a szerző egész pályáját, éppen ezért sem hangulatban, sem szemléletmódban nem egységes a kötet. Ennek ellenére végül valamiféle utólagos korrigálásra nem szoruló bölcs és belenyugvó tudás olvasható ki a könyvből, az emberek ismerete, a viselkedés-motívumok mintává tömörülő ismétlődésének megértése, a gondolkodásnak, a világról való tudásnak valamiféle szintézise. Nem csoda, hogy a novelláskötettel szinte egy időben megjelent Szemfényvesztett című harmadik regény kapcsán készült interjúban a szerző azt nyilatkozta: “meg kellett érnem azt az életkort, amikor el kellett döntenem, miért vagyok az, ami és az, aki.”