Lugosi Teleki Enikő az eddig megjelent két kötetével kezdő írónak számít, ennek ellenére szeretném verses mesekötetét az olvasók figyelmébe ajánlani. Személyes okom is van erre, hiszen a szerző kedves kolléganőm, de úgy gondolom, maga a mű is megérdemel pár gondolatot.
Morond Halihó egy kedves kis manó, aki Nevenincs faluban éldegél egyedül, de egyszer csak csomagot kap, amiben varázstárgyak vannak, ráadásul a testvérétől kapja, akinek a létezéséről fogalma sem volt. Innen a történet egy klasszikus mese fordulatait követve bonyolódik tovább. Kis manónk útnak indul, hogy családját megkeresse, jó cimborákat talál és próbákat áll ki, végül pedig, természetesen, minden jóra fordul.
Ennyi is elég lenne egy gyermektörténettől, de azt kell mondanom, van itt még valami (vagy több valami is), amiről még érdemes szót ejteni. Első sorban az, amit a szerző üzen (természetesen túl azon, hogy együtt erősebbek vagyunk, meg hogy a jó győz). Leginkább az érdekes, hogy miféle helyzetbe képzeli bele magát az olvasó. A kismanónak a valósággal kell konfrontálódnia, amit a szerző olyan agyafúrt módon hoz be a képbe, hogy akárki nem is veszi észre. Egyik módszere például az, hogy azokat a szereplőket, akikkel Halihó találkozik, tudományos elnevezésükkel illeti, ami ugyanakkor gyönyörű mesei név is. Ilyen az aranyos rózsabogár vagy a bókoló bogáncsok. A történet szereplői pedig a valóságban is előfordulhatnak együtt. Az út nyilván, mint minden mesében, itt is csak ürügy a belső utazáshoz, melynek során Morond Halihó megtalálja helyét az amúgy idegen, néha kifejezetten ellenségesnek tűnő világban. A mese tehát modern fejlődéstörténet is, ahol az egyes állomások egyben az én-fejlődés állomásai. Már a szereplő neve is sokatmondó: a mormogást, morózusságot idéző Morond előnév arra a helyzetre utal, amiből elindul apró hősünk, a Halihó pedig… nos, ezt nem kell magyarázni.
Érdekes vonulata a mesének az a könnyedség, amellyel a szerző valamiféle kollektív tudatból hozza elő a szimbolikus szereplőket. A magányos manó kezdetben az öntudatlanság, később a tapasztalat általi fejlődés jelképe, a repülni és beszélni képes veréb mintha a lélek volna, aki útmutatásokkal szolgálhat, ha meghallgatjuk. A medvebocs (nemes egyszerűséggel Medve koma) az első jelzés arra, hogy a világ ijesztőnek, fenyegetőnek tűnő dolgai akár hasznunkra is lehetnek, ugyanakkor ő a harmadik társ, akivel Halihó utazik – a földhözragadtság, az egó, a pillanatnyi érdek jelképe. A bogáncsok az anyaság jelképei. Felnevelik a bogáncslepkéket, majd kicsit agresszív, kicsit depresszív módon próbálják túlélni szeretett gyermekeik elvesztését és célt találni saját létezésüknek. Ebben az állapotukban veszélyeztetik a közelükbe merészkedők egészségét, vagy egyenesen a létét, amennyiben gátolják a továbbfejlődést – de hát nem így történik ez a való életben is?
Szerettem még azt a mértéktartást és harmóniát, ahogy a szerző a dolgokat elrendezi végül. Aminek meg kell velünk történnie, az megtörténik, amit meg kell élnünk, azt megéljük – jön az üzenet. Nem számít, hogy mi magunk egy-egy történést milyennek értékelünk: ahhoz, hogy végül „hazaérkezzünk”, jót és rosszat egyaránt fel kell ölelnünk. Néha akár életünk kockáztatásával is oda kell fordulni egymás felé, hogy a „jótett helyébe jót várj” mesei elve kimondatlanul is érvényesülhessen.
Nagyon tetszett a könyv illusztrációja. Kernács Viktória krétarajzai gyönyörű világot teremtenek meleg színeikkel, lágy vonalaikkal, kedves figuráikkal. Ami a szöveget illeti, bár a cselekmény szépen ívelt és világos, a műfaj kötöttségeiből fakadóan akadnak fennakadások. A párbeszédes jelleg nagyon erős pozitívuma a mesének, de én hiányoltam a leíró részleteket, hellyel-közzel elbeszéléseket is, amik kitölthetnék a foghíjakat, gördülékenyebbé tennék az átmeneteket a jelenetek között. Így ugyanis az volt az érzésem, hogy valamiféle forgatókönyvet tartok a kezemben, amit a rendező fantáziája és a színészek tehetsége tesz majd teljessé. És hogy mennyire nem tévedtem ebben (és mennyire nem egyértelmű, hogy ez valóban hiányosság), azt mutatja a tény, hogy mikor kiskamasz lányomnak felolvastam, ő semmi fennakadást nem tapasztalt, gyermeki fantáziája azonnal kiszínezte a szükséges információkkal a szöveget. Éppen emiatt lehetne belőle remek bábelőadást rendezni.
Ígéretesnek érzem azt is, ahogy a nyelvhez nyúl a költő. Bár rím és ritmus néhol kicsit sántít, kárpótol érte egyrészt a szóvarázslat, másrészt pedig a több helyen is kiemelkedően fontos hangzó-hatások, köztük a bogáncslepke különös lírai éneke, mely a gyermekmondókák és halandzsanyelvi szövegek mágikus hangulatát idézi.
A történet tehát szívmelengető, a képi megjelenítés csodaszép, a szöveg maga pedig talán éppen olyan, mint a történet: hol a pillangók lírai magasságaiba emelkedik, hol a bogáncsok leláncoló rétjein bukdácsol át. Morond Halihónak és barátainak vidám kiáltozása viszont garantáltan minden kisgyereket elvarázsol. A könyvek a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban kaphatók.