Richard Flanagan: Egy tenyér, ha tapsol

Írta : Richard Flanagan
Eredeti cím : The Sound of One Hand Clapping
Eredeti kiadás : 1997
Magyar cím : Egy tenyér, ha tapsol
Fordította : Kada Júlia
Kiadó : Jelenkor Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2018
Terjedelme (oldalszám) : 407
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Vannak különös életek, amikről még a kósza rágondoló is azt hiszi, rettenetességükben kibírhatatlanok. Vannak különös események, amik a véletlenül belegondolók számára felfoghatatlanok. És vannak emberek, akik átélik ezeket az eseményeket, élik ezeket az életeket. Ilyen emberekről szól ez a könyv. És persze arról, hogyan lehet, hogyan kell ezt megemészteni. Egy anyáról és egy apáról, akik sosem tanulják ezt meg, és valamiképpen megszöknek mindketten a fájdalom elől: egyik a nemlétbe, másik az állati létbe. És egy lányról, kislányból felnőtt nővé, anyává váló emberről, aki helyettük is fel kell oldja a borzalmakat, meg kell szülje a szépségeket, el kell felejtse a szörnyűségeket, s valamiféle értelmet találjon az életnek. Erről a hosszú, gyötrelmes küzdelemről szól ez a könyv, és főleg a szeretet ezernyi arcáról, a legigazibb arcáról is, amelyik valóban mindent megbocsát.


Ennek a különösen mély tartalomnak a kifejezésére a szerző egy háborús menekült családot használ, akik a megtépázott Európát elhagyva a rohamosan iparosodó Tasmaniában próbálnak új életet kezdeni. Úgy vélik, régi állampolgárságukról lemondva a múltat is elhagyhatják, elmúlnak a borzalmak, semmivé foszlik a lélek rettenete. Az élet azonban burjánzó és teljes: ez az odacsapás a múltnak olyan, mint egy egyedül tapsoló  tenyér. Hamarosan bebizonyosodik, hogy a múltat nem lehet semmivé tenni, a természetet kiirtani, megsemmisíteni emberi vágyak szerint. A tenyérnek párja van, és csak együtt képesek tapsolni. A fél tenyér képes agresszívan ökölbe szorulni, vagy tehetetlenül lehanyatlani, de valami szépet és értelmest létrehozni: nem.

Ehhez viszont egy új nézőpont kell, amit néha nem tud megszerezni az ember. Csak a következő generáció traumái elég „kevesek” ahhoz, hogy kinézhessen mögülük és megoldásokat keressen. Csak egy következő generáció tud elég bátor lenni, hogy visszaforduljon, hátranézzen, meglássa a valóságot, és a rettegett szörnyűségeknek nevet adjon, megérintse és ezáltal megszelídítse őket. Ő viszont csak hatalmas szeretettel tudja ezt a tehetetlenséget megbocsátani, és újra kinyitni azt a tenyeret, hogy odacsapva ne fájdalmat okozzon, hanem messze zengő, diadalmas taps szülessen.

A múlt és a jelen fájdalmas és okos összekapcsolása ez a könyv, ami attól lesz gyönyörű, hogy a szerző briliáns metaforák segítségével tud kommunikálni. Bár rendkívül olvasmányos, a mélyebb megértés nem magától értetődő, fel kell oldani a nyelv burjánzó metaforikusságát, amely már-már lírai alkotáshoz méltóan gazdag. Ettől lett a könyv hosszú ideje az egyik legintimebb, legteljesebb olvasmányélményem, hiszen ötvözi a próza sokatmondó tartalmasságát a versek gyönyörű nyelvezetével, sokrétű jelentésével.  Mert a tartalom véleményem szerint minden embernek sajátjává válik az olvasás során (hiszen mindannyiunknak megvannak a saját démonaink, szörnyűségeink), a nyelv pedig olyan könnyed burokba csomagolja a mondanivalót, hogy a súlyos képek fellebegnek a magasba, mint egy-egy szivárványos szappanbuborék. A létezés határán gazdag jelentése van az olyan kifejezéseknek, mint „állat-társ”, vagy „múlt és jelen közötti szakadékba bámulni”. Maga a cím is egy ilyen metafora, ami többrétegűen működik, és minden fontos szereplőhöz hozzákapcsolódik. Kezdődhet a működése mindjárt az anya alakjánál, aki kisgyermeke ujjait egyenként hajlítja be, és ezzel a szimbolikus gesztussal egyúttal azt is kifejezi, hogy egyedül fog maradni, és esetleg oda kell csapnia. Folytatódhat az apánál, aki odacsap nyitott tenyérrel, mégsem taps, csak pofon lesz belőle, mert ezt a lendületet nem a szeretet, hanem a kétségbeesés diktálja. És megérkezhetünk végül a lányhoz, aki egész gyerekkorában kétségbeesetten keresi szülei tenyerét, de semmi reménye arra, hogy találjon is valamit.

Végül beszélnem kell arról, hogy ez a  könyv keserű kritika Európára, a 20. századra nézve, mindarra nézve, amit diadalmasan az emberiség győzelmeként, civilizációként szoktunk megjelölni. Úgy érzem, az emberi sors és a természet sorsa közötti párhuzammal a szerző olyan erős katartikus hatást ér el regényével, ami általában a drámákra jellemző. Beismeri, hogy a természet leigázásába, az iparosításba, a bántásba belebuktunk. A munkások által épített gát sorsával tükrözteti a háborút szenvedett emberek sorsát. De ahogy az idő múlásával a következő generációk feloldják a borzalmakat, úgy a természet is utat tör magának, visszaszerzi az embertől azt, amit jogtalanul elvettek tőle. (Bár valószínűleg ez a kép inkább fordítva működik: az ember tanulja a természettől visszaállítani az egyensúlyt.) Így lesz végül ez a regény kemény kritika, ugyanakkor a diadalmas taps lehetőségének a könyve is, egy útmutatás a természettől elszakadt ember számára. Azt hiszem, azt a legmélyebb valóságot ábrázolja, amit meglátni nem sok embernek van szeme vagy ereje, amit láttatni minden művésznek kötelessége (lenne), amit megismerni emberi létünk folyton halogatott, nehéz és gyönyörű feladata. Véleményem szerint ez a művészet igazi feladata.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •