Szijj Ferenc vízióregénye két idősíkot ölel fel, de nem igazán mondhatnám meg, melyik kettőt. Ugyanis ez a könyv, amellett, hogy abszurd, teljesen szubjektív is. Egy névtelen főhős tudatfolyama, aki fél lábbal a múltban ragadt, fél lábban pedig a jelenben próbál túlélni. Előrelépését nem igazán segíti elő az a tény sem, hogy a valóságból is hatalmas teret foglal el a múlt, folyton felbukkanva és összezavarva a felületes szemlélőt.
A múlt valamikor a nyolcvanas években lehet, a jelen pedig valamikor a kétezer-tizes években. A kettő között történt meg mindaz, amit válás utáni életnek nevezünk, és ami végül a kétes egzisztenciák szintjére süllyesztette az egykor szép reményű férfit, akinek még egy elvtársból lett kormányfőtanácsos is azonnal, zsebből fizetett jutalmat igért.
Most azonban nem künnyű az élet: van pár ötlete, hogyan szerezhetne némi pénzt, de egyik sem tűnik nagyon biztosnak. Meg kell találni egy férfit, aki vagy él, vagy már meghalt. Újra kell temetni egy rég meghalt férjet. Vagy egyszerűen csak ki kell találni egy jó ötletet a kormány dicsőségét hirdetendő, hogy bezsebelhesse a kormányfőtanácsostól a megígért jutalmat. Viszont mindhárom ötlet kicsit obskurus vagy a szándékok vagy a kivitelezés, vagy az erkölcsi háttér szintjén. Elbeszélőnknek azonban nem nagyon van miben válogatnia, és az erkölcsi érzéke sem éri az egeket, mindhárom lehetőséget megpróbálja. Erőfeszítései történetéből áll össze a múlt és a jelen egymásra csúsztatott rajza, amik nem is különböznek olyan nagyon egymástól. Annyira nem, hogy az olvasónak időnként időre van szüksége, hogy rájöjjön, antihősünk tudatának vagy a valóságnak éppen melyik zugába, melyik idősíkba, milyen térbe jutott. Annál is inkább, hiszen törekvései közben nemcsak a temető, a hivatalok és a kocsma komoly hármasútjának vidékén bóklászik, hanem zsúfolt lakások, kétes egzisztenciák vidékén is, az alsó középosztály reményvesztett, mindazonáltal élményekkel bővelkedő, kreatív és igen mulatságos földjén.
Hogy mi lesz hősünk, az igért jutalom vagy az újratemetendő hulla sorsa, azt az olvasóra bízom, ha elolvassa a könyvet, megtudja. Én még csak azt mondanám el, hogy mitől tetszett nekem ez az olvasmány annyira, hogy a maximális pontot adjam rá. A cselekményről ugyan azt mondtam, vízió – csakhogy ez a vízió egy realista társadalomképet rejt. Az összkép nyilván el van túlozva, hiszen nem árnyalja a többi társadalmi réteg szemlélete, és az is biztos, hogy egyetlen személy nem élheti ennyire vegytisztán át ezt a röhejes semmit – legalább hébe-hóba belebotlana egy szelet igazságba, vagy egy darab reménybe. De maguk a jelenetek realisták, a szereplők is valóságosak, és ettől az egész hirtelen, ha a nevetést abbahagyjuk, groteszkül nyomasztóvá válik. Hiszen vannak ismerőseink, akik így élnek, vannak helyzetek, amikor így érzünk, és egy-egy pesszimista pillanatunkban talán éppen azt érezhetjük, hogy az egész magyar valóság éppen ilyen: éppen ilyen abszurd, ilyen lehetetlen, ilyen reménytelen, ilyen alvilági, ilyen kontrollált, ilyen pillanatorientált, ilyen korrupt, ilyen…
A másik ok, ami miatt szerettem ezt a könyvet, az a nyelvezete. Ez a lecsúszott egzisztencia, ez az összezavarodott, sehonnan sehova tartó férfi olyan gyönyörűen megcsavart körmondatokban, olyan gazdag szókinccsel keveri össze az idősíkokat, hogy gyönyörűség beleveszni. Ezáltal pedig ez a könyv valamiféle „magyar Ugar”-féle szimbólum lesz: a felmutatott nyelv gazdagsága és a bemutatott élet silánysága közötti ellentétben valahol ott rejlik az önsorsrontás, de a remény lehetősége is. Talán éppen a nyelv az, amit megfelelőképpen használva kiutat mutathat a kommunikáció szintjén is megmutatkozó nihilből.