Marilynne Robinsont korunk egyik legnagyobb amerikai írójának tartják. Olyanok rajonganak a prózájáért, mint Bret Easton Ellis író, vagy Barack Obama volt amerikai elnök. A Háztartás az első regénye, amiért elnyerte a rangos amerikai PEN Hemingway irodalmi díjat. Érdekessége a mű keletkezésének, hogy az írónő éppen Franciaországban élt és tanított, amikor elkezdte lejegyezni a történetet. Egy interjúban nevetve mesél arról, hogy valószínűleg ő lehetett az egyedüli ember az univerzumban, aki egy francia vidéki házban üldögélve Idaho-ra emlékezik, és hazagondol Sandpointra, arra a kisvárosra, és a mellette fekvő hatalmas tóra, ami a regényben szereplő képzeletbeli Fingerbone városát ihlette. Ha rákeresünk az interneten Sandpointra, csodálatos képeket láthatunk, előtérben a zöldeskék vizű tó, a háttérben pedig hófödte hegycsúcsok, amit nagyon szépen ábrázol az írónő is, azonban az ő leírásában inkább félelmetesnek tűnik a táj, időnként egyenesen zordnak.
Erre a tájra érkezik a két fiatal lány, Ruth és Lucille, akiket édesanyjuk a nagymama verandáján hagy, és se szó, se beszéd, belehajt az autóval a tóba. A tó már korábban követelt egy életet a családtól, nevezetesen a nagyapáét, aki egy éjjel megannyi utastársával egyetemben vonatbalesetet szenved: a szerelvény lecsúszva a sínekről a vízbe süllyedt. Ilyen borzalmas tragédiák árnyékolják be a lányok életét, ezzel a “csomaggal” kell boldogulniuk az életben, ami kezdetben inkább túlélésnek tűnik, lelki szempontból mindenképp. A nagymama minden tőle telhetőt megtesz a lányokért, az anyjukat mégsem pótolhatja. Szenvednek a hiányától, és nagyon összezárnak, összetartanak, minden idejüket együtt töltik, hisz az az érzésük, hogy csak ők ketten maradtak a családjukból a nagyvilágban.
Nagyanyjuk halála után annak vénlány sógornői, Lily és Nona gondozta őket, becsülettel bár, de korántsem megfelelően. Két serdülő lánykát nem is lehet egyszerű kordában tartani. Ruth és Lucille magányosan rótták Fingerbone utcáit, késő estig kint maradtak a legkeményebb télvíz idején is, és az idős nővérek szerették volna, ha valaki leveszi a vállukról a gyermeknevelés terheit, így hát levelet küldtek a lányok nagynénjének, Sylvie-nek. A regény további részében ennek a különös asszonynak a különös megnyilvánulásait élhetjük meg Ruth-szal és Lucille-lel együtt, akiknek a személyisége nagyot változik a nagynénjük hatására. Egyikük hasonul hozzá, másikuk elhatárolódik, leválik a családról, így nővérétől is eltávolodik. Nagyon érdekes megfigyelni ezt a változást, az olvasó akár óhatatlanul is pártállást foglalhat Sylvie mellett vagy ellene, attól függően, melyik gyermekkel érez jobban együtt. Bár a történetet Ruth meséli el, ő a narrátor, az ő szemszögéből figyelhetjük meg a történéseket, könnyedén megérthetjük Lucille-t is, amiért eltávolodott a családtól, amiért mindenképpen meg akart felelni a társadalmi konvencióknak, amiket Sylvie figyelmen kívül hagyott.
Nagyon nehéz lehet feldolgozni az anya elvesztését, rendkívül hosszú és nehéz gyászfolyamaton mennek keresztül ezek a fiatal lányok, és lelkileg senki nem segíti őket ebben. Sylvie-re nem számíthatnak, hiszen ő maga sem tudta feldolgozni apja halálát, ráadásul mivel egy csavargó életmódot folytató ember, ezért folyton attól rettegnek, mikor hagyja el őket. A bizonytalanság érzése hatalmas bennük, akárcsak a magány. Időnként az az érzése az olvasónak, hogy ez utóbbiról szól a könyv. Elhagyottnak lenni, elhagyatva érezni magad elképesztő szomorúságot szül. A depresszió jelei megmutatkoznak Ruthie-n, a félelem és a szorongás minden nap körülöleli, mint a tó hűs vize. Ez a tó az egyik főszereplője a műnek, ugyanolyan fontossággal bír, ugyanolyan élő, eleven, akár a regény emberi szereplői.
Milyen érdekes, hogy a felmenők, az ősök döntései mennyire jelentős hatással bírnak az életünkre, hiszen az, hogy mi hol születünk, milyen környezetben növünk fel, milyen családi háttérrel bírunk, mind rajtuk múlik. Az otthon fogalma is a családunkhoz kötődik, és a regényben is a nagymama háza jelenti az otthont, ami elpusztul miután előbb a tavaszi áradás teszi tönkre, majd Sylvie és Ruth gyújtja fel maga után, menekülés közben. Romlás és pusztulás – bibliai jelképek, és Marilynne Robinson műveiben rengeteg bibliai utalás olvasható, őt magát nagyon érdekli a Szent Könyv, foglalkozik vele, és könyveket, értekezéseket is írt róla.
Rendkívül erős és hatásos a befejezés, talán a legszebb rész az egész könyvben. A vándorlásról szól, és a hiányról. Valami elérhetetlen utáni vágyakozásról, a be nem tölthető űrről, amit az elvesztett családtagok hagytak maguk után.