A koronavírus ihlette novellagyűjtemény ráébresztett, mennyire szerencsés vagyok, hogy a világnak ezen a pontján élek, és nem egy rideg nagyvárosban, szegényes emberi kapcsolatokkal, magányosan és négy fal közé zárva. A vírus mindenkit “megtalál”: de nem mindegy, milyen lelkiállapotban vesszük fel a harcot vele.
A Dekameron Projekt kordokumentum – még ha nem is lehet ráhúzni a nyugati világ valóságát arra, amit mi érzékelünk Európa ezen részén –, minden történet, minden gondolatiság, ami a novellákban megfogalmazódik, kiindul egy alaphelyzetből, amelyben a vírus lecsapott a hétköznapok emberére. Magányosan, egy nagyváros fojtogató felhőkarcolói között, egy kilátástalan élethelyzetben, megtartó emberi kapcsolatok nélkül, a sitten, vagy egy idegen országban sokkal embert próbálóbb szembenézni a koronavírussal, mint egy védett, családi környezetben, egy közösségben, amely megtartó erőként van jelen a bezártság ellenére is.
Giovanni Boccaccio a fekete pestisből merített ihletet, a Dekameron Projekt világhírű alkotói pedig a koronavírus járványból; a nagyvárosokban játszódó események némelyike történet a történetben, de legtöbbjük azt a kegyetlen valóságot tárja elénk, amit a 2020-as év hozott. A magány, a kiszolgáltatottság, a halálfélelem, a pszichés zavarok, az elveszettség érzése mellett a humor és a történetmesélés, mint klasszikus szorongásoldó is megjelennek a kötet lapjain, s bár különböző személyiségű írók novelláit olvassuk, a bemutatott világok, a szükségállapotban megélt helyzetek kísértetiesen hasonlítanak egymásra.
A gyűjteményt Sophy Hollington fiatal londoni illusztrátor linómetszetei teszik hangulatában még hasonlóbbá az 1300-as években íródott “alapműhöz”, amely ötletet adott a New York Times szerkesztőinek ahhoz, hogy a saját járványhelyzetünkre adaptált novellákkal űzzék el az olvasó szorongását. Talán ez volt a cél, viszont néhány novella olvasása határozottan felerősíti a betegségtől való félelem érzését: hogyan lehetne tőlünk távolinak, novella-szerűnek gondolni Edwidge Danticat Ez az egyjében a fiatal férj súlyos állapotát, vagy Victor la Valle Felismerésében a magányos főhős egyetlen emberi kapcsolatának megszűnését, de akár Matthew Baker Őstörténetében az idős nagymama halálát, aki a családot összetartó erőként járványidőben is az életre tanította unokáját? A megrázó, halállal végződő történeteket nem oldja fel a beteg kisbaba mellett őrködő szülők szorongása, a bezártságban egymás hibáit felnagyítva érzékelő család mindennapjai, vagy a kisgyereknek a néhány perc nyugalomért képernyőidőt adó szülők dilemmája. A novellák többsége nem filozofikus mélységekbe visz, inkább a megrázó valóság tényszerű közlésére szorítkozik írói eszközök nélkül, “csupaszon” és röviden. A magyar fordítás ezt a hangulatot adja vissza, még akkor is, ha néhol úgy érezhetjük, talán lehetne árnyaltabb a megfogalmazás; a nyersesség a novellák hangulatának alapeszköze.
Hogyan fogunk viselkedni a járvány lecsengése után? Habár a kérdés nem fogalmazódik meg egyértelműen, Etgar Keret Odakintjében feldobja a labdát: mi van, ha a lezárások feloldása után senki sem akar kimozdulni a lakásából, nem emlékezik korábbi életének mozzanataira? És mi van, ha valójában egy újabb szükségállapotra vágyunk, ahol új képességeket, új kapcsolatokat szerezhetünk, mint Xavi a Barcelona, nyílt város főhőse, aki kutyák bérbeadásával segít azoknak, akik ki akarnak mozdulni a négy fal közül, így találja meg a szerelmet, ami törvényszerűen véget ér a bezártság megszűntével. Lehet, hogy a pillanatban szeretnénk rekedni, ahogy A 19-es járat utasai Karen Russel szívszorító novellájában?
A Dekameron Projekt elgondolkodtat, megrémiszt, megnevettet, és megerősíti bennünk az érzést, hogy mindannyian egy korszakos sokkhatásnak kitéve éljük a mindennapokat, de eddig megtett útjaink a jövőt alakítják.