Őszinte kíváncsisággal fordultam a Bármi megtörténhet című könyv felé. A címe egyaránt magában hordozza a reményt, de a fenyegetést is, és azt hiszem, pont ez a kettősség keltette fel az érdeklődésemet. Kezdeti fenntartásaim is voltak, jelen kötet A nevem Lucy Barton című regény folytatása, ezért nem voltam benne biztos, mennyire lesz érthető a történet előzetes ismeretek nélkül. Ez az aggodalom feleslegesnek bizonyult, a történet annyira magával ragadott, mintha én is Amgash városában laknék és a szereplők közt élnék. Hogy a kisvárosi életérzés megteremtése a szerző érdeme vagy belülről fakad, sarkalatos kérdés; előbbire tippelek.
Annak ellenére, hogy nem olvastam az első kötetet, számomra teljesen kerek és érthető a történet. Egyrészt a helyszín adott: Amgashben vagyunk, ebben a lepusztult kisvárosban, ahol mindenki mindenkivel valamiféle kapcsolatban áll. Ráadásul a kilenc fejezet mindegyike egy-egy szereplő perspektívája. Ha metaforát keresnék, egy pókhálóhoz hasonlítanám a történetet, annyira jól átszőtte a szerző, és annyi szemszögből tekinthetünk a szereplőkre.
Hogy milyenek a szereplők? Esendőek, emberiek, valóságosak. Küzdenek, elbuknak, szenvednek, vigaszt találnak és reménykednek, néhányan felemelkednek, mások ugyanabban a helyzetben vergődnek. Szerelmesek és csalódnak, szerelmesek és remélnek. Egy amerikai kisvárosban élnek, ahol mindenki ismer mindenkit, és bár azt hinnénk, hogy ebben a közegben ismeretlen fogalom a titok, mégis mindannyian őriznek valamit, ami csak az övék – legyen ez látomás, érzelem, fájdalom vagy szörnyű titok.
Konkrét főszereplőt nem tudnák kiemelni, számomra minden egyes szereplő éppen ugyanannyira volt fontos, a maga darabkájával hozzájárult a történethez, mint egészhez. Központi alaknak Lucy Bartont tudnám kiemelni, a többi szereplő prizmáján keresztül. Lucy már nem él Amgashben, az apja halála óta nem is látogatott haza. New Yorkban él, és megjelent egy könyve, pontosabban az önéletrajza. A könyv megjelenése hullámokat kelt a csendes kisváros állóvizében. A tartalmára mi, az olvasók csak következtetni tudunk. Abból, amit a Bartonékról megtudunk, nem egy könnyű és kellemes nyári olvasmányra következtetünk. Lucyval csupán egy rövid jelenet erejéig találkozunk, amikor hazautazik, hogy a testvéreivel találkozzon. A találkozó túlságosan is kurtára sikerül, Lucy rádöbben, hogy a hazajövetele több, mint amit el bír viselni. New Yorkban erős, sikeres nő, Amgashben mintha visszaváltozna egy félénk, nagyon szegény kislánnyá.
Ha egyetlen dolgot kell felrónom a szerzőnek, akkor az mondanám, hogy a kötet túl rövid. A maga 228 oldalával alapból nem számít terjedelmesnek, de én ezúttal inkább az érzésre értem. Annak ellenére, hogy nem egy vidám környezet, kimondottan otthonosan mozogtam ebben a világban; szinte olyan volt, mintha odaköltöztem volna, empátiával és szeretettel fordultam a szereplők felé – ezt szerettem volna még tovább nyújtani. A rövid terjedelem ellenére a szerzőnek mégis sikerült meglepően kidolgozott és hiteles karaktereket teremteni. Konkrét kedvencem Abel Blaine volt, egy idősödő, igazán kedves ember, aki a jólét bűntudatával küzd, miután extrém szegénységben nőtt fel. A kedvenc szereplő mellett ugyanakkor mindegyik szereplőhöz kötődtem. Úgy gondolom, ez is a szerző érdeme. Az, hogy a megszokott és mindennapi történeteket rendkívülivé tudta varázsolni. Nem tudnám pontosan megmondani, miben rejlik ez a varázslat. Abban, hogy általános igazságokat fogalmazott meg anélkül, hogy érzelgőssé, csöpögőssé vált volna? A nyelvezet segítségével, amelyik nem kimondottan magas színvonalú és lírai, de mindig megfelelő a szóhasználat? Vagy mert a párbeszédek annyira intenzívek? Esetleg azért, mert egy kíméletlen emlékeztető, hogy mindig – mindig! – legyünk kedvesebbek embertársainkkal, mert nem tudjuk, mit cipel magával? Azért, mert nem csak a szereplők házába, intim terébe hatoltunk be, de a legmélyebb, legtitkosabb gondolataikba? Mindenesetre, számomra ezek voltak az összetevők, amelyek egyszerűen csodálatossá varázsolták ezt a kilenc történetet.
A helyszín adott, az időben viszont gyakran ugrálunk – hol a múltban, hol a jelenben vagyunk, és ez teljesen rendben van. A szereplők mindegyikét meghatározzák a múltbeli történések, események, jellemük ennek függvényében alakul. Egy adott pillanatban még az a gondolatom is támadt, hogy amíg a cím a jövő időre vonatkozik, Bármi megtörténhet, addig a múltban minden meg is történt…
Szívből ajánlom minden felnőtt olvasónak. A könyv borítóján lévő gyerekes rajzok megtévesztőek lehetnek, a tartalom alapján viszont nagyon határozottan állítom, hogy felnőtt olvasóknak íródott. A mélyszegénység, a poszttraumás stressz zavar, az abúzus és vérfertőzés, homoszexualitás és közösségi ítélkezés jelenléte a szövegben indokolja a 18+ karikát.
Mindenképpen pótolni szeretném az elmaradást az első kötetettel és nem véletlen ez a szóhasználat, tényleg elmaradásnak érzem. Reménnyel tölt el az is, hogy előkészületben van a harmadik, az Ó, William! című kötet is. Jelen pillanatig a Bármi megtörténhet az egyetlen regény, amit a szerzőtől olvastam, és engem bizony megnyert magának. A kötet három utolsó szava az, hogy bárkivel bármi megtörténhet, és ezzel számomra egy teljes kört futott a történet, így lett kerek, egész és tökéletes.
Elizabeth Strout amerikai kortárs szerző. 1956. január 6-án született a Maine állambeli Portlandben. Első regénye, az Amy and Isabelle 1998-ban jelent meg, ezt több regény követte, egyre nagyobb sikerrel. Magyar fordításban a következő műveit olvashatjuk: Kisvárosi életek (General Press Kiadó, 2010), Maradj velem (General Press Kiadó, 2011), Amy és Isabelle (General Press Kiadó, 2012), A Burgess fiúk (General Press Kiadó, 2013), A nevem Lucy Barton (Geopen Kiadó, 2017). Az biztos, hogy éber figyelemmel fogom követni, mikor jelenik meg az Ó, William. Addig is, úgy érzem, van egy kis pótolnivalóm.