Rengetegszer jutott már eszembe, hogy egyes dalokból igazán remek történetet lehetne írni. Viszont olyannal még nem találkoztam, hogy egy közel háromszáz oldalas regény úgy hasson rám, mint egy dal.
Az irodalomban egyébként többek között Murakami Haruki, Jón Kalman Stefánsson is kipróbálta már azt, hogy milyen, ha a zenét valahogy belegyúrjuk a szövegtestbe. Sőt, ma már nagyon sok könyv számára készül lejátszási lista a Spotify-on, én magam is gyakran élek ezzel a lehetőséggel, mert kíváncsi vagyok, hogy mit tud adni az, ha valahogy összekapcsoljuk ezt a két művészeti formát. A Kis világok esetében ez már csak azért is adott, mert a szöveg tele van zenei előadókkal és dalcímekkel, így tehát sejthető, hogy a szerző konkrét szándéka volt az, hogy a története hallható is legyen, a hangjegyek egyenértékűek itt a betűkkel, és ezáltal kaphatunk igazán hiteles képet arról, ami a regényben történik.
A történet egy Stephen nevű fiúról szól, akinek a szülei Ghánából jöttek át az Egyesült Királyságba egy jobb élet reményében, ahogyan ez lenni szokott, és egyáltalán nem volt könnyű ez az átállás, ahogyan az lenni szokott. Talán az apát viseli meg ez a váltás leginkább, bár az elején még csak annyit tudunk meg róla, hogy templomba jár és iszik, közben folyamatosan felemlegeti az időt, amikor még lemezlovasként teremtett csillogást az emberek szemében. Stephennek sem könnyebb, annak ellenére, hogy ő már ebbe a kettős életbe született bele. Valahogy mégis érzi, hogy nincs otthon ebben a világban, és mivel a történetünk ideje alatt válik felnőtté, ezért nem csak a két nemzetiségű fiú kell megtalálja önmagát, hanem az átlagos srác is, aki hirtelen kikerül otthonról, szerelembe esik, összetörik a szíve, közben meg próbálja kitalálni, hogy mi is a rendeltetése ezen a világon. A regény fő helyszíne pedig Peckham, egy délkelet-londoni kerület, amely nagyon sokáig a lerobbant házairól és a fokozott bűnözésről volt hírhedt, mindemellett pedig sokan ismerik még az utcai művészetéről, és nem egy neves rapper is innen származik.
“… a legtöbb gondunkat csak a tánc oldhatja meg.”
A regény végig lüktet, követi az összefonódott dallamok ritmusát, és ebből már természetesen következik az, hogy elkezdődik egy tánc. Egyrészt ez szó szerint értendő, hiszen a brit-ghánai fiú egész testében ott lüktet a népének szelleme, még akkor is, ha ő már az új világban született, ha ő már csak látogatóba jár haza Ghánába. Táncolnak, mert érzik, hogy valami kiszakad belőlük, ha nem ölelkeznek össze a táncparketten, miközben szól a hip-hop meg a jazz, és annak minden fúziója. A szöveg is úgy hat egyébként, mint egy koreográfia. Elindul a történet, közben van egy refrén, ismétlődő sorok, váltakozó nézőpontok ugyanarra a verzére, meg a bridge, ami végül összetöri a lelkedet, annyira felvisz a tetőpontra.
Illetve még van egy szál, amit nem igazán lehet, jobban mondva nem érdemes figyelmen kívül hagyni, ez pedig nem más, mint a gasztronómia. Igazából ez sem egy forradalmi újítás, hiszen azt már régen felfedezték, hogy az ízek vagy a receptek zseniális történeteket rejthetnek magukban, viszont nagyon szépen rávilágít arra, hogy ezek nélkül nem lehet teljes az emlékezet, hogy a körülöttünk lévő világot nemcsak simán elraktározzuk, hanem akár egy kisebb időutazást is előidézhetünk azzal, ha kitárjuk az érzékeinket. Az ízek ugyanis az emlékeink egyik legfontosabb őrei. Ebben a regényben a főhős először zenész szeretne lenni, de egy adott ponton konyhai kisegítőként kezd el dolgozni, és egyre inkább hatalmába keríti az érzés, hogy ezek az ételek, amiket felszolgálnak, sokkal nagyobb erővel bírnak mint hitte. A regény sorai között pedig számos hagyományos ghánai étel feltűnik, legtöbbször talán a jollofot emlegetik, ami valójában egy nagyon egyszerű étel – általában hosszú szemű rizsből, paradicsomból, chiliből, hagymából, fűszerekből és zöldségekből vagy húsból készül –, és valósággal kedve támad az embernek belekóstolni ebbe az otthont idéző ízbe, és ha tegyük fel, elkészítjük, akkor garantáltan hozzá társítjuk majd a szöveg adta komfort érzetét is.
Ilyen tehát ez a könyv, folyamatosan asszociál, közben pedig pörög a ritmus, és bár az angol szövegkörnyezetet nehéz visszaadni magyar nyelven, igazából bravúros a fordítás is. Pék Zoltán igazán érti ezt a nyelvet, még akkor is, ha egy ghánai angol család szavait kell magyarra fordítsa.
Caleb Azumah Nelson az egyik legígéretesebb fiatal szerző, akit az utóbbi időben olvastam, igazán érzékenyen nyúl a migráció témájához, kifordítja azt, szerelembe és zenébe ülteti, ami megmelengeti az olvasó szívét az utolsó oldalig.