Életrajzi kötetek olvasásakor mindig az a legérdekesebb számomra, hogy mely részek keltenek bennem izgalmat, és melyek azok, amelyekkel nehezebben tudok azonosulni. Elena Poniatowska Leonora című, életrajzi ihletésű regénye esetében sem volt ez másképp: érdekes volt elgondolkodnom azon, hogy miért állnak tőlem távol bizonyos dolgok, mi hoz lázba, vagy éppen hogyan változik a főszereplő megítélése bennem.
Mivel egy regénybe ágyazott életrajzról van szó, az olvasói élmény más, mint egy hagyományos életrajz esetében. Vannak, akik nem szeretik megszakítani az olvasást, és inkább nem néznek utána a dolgoknak, én viszont néha megállok, hogy elmélyedjek egy-egy részletben. Egy ilyen életrajz, mint a Leonora, talán jobban igényli ezt a fajta odafigyelést a teljes megértéshez, mivel egy szürrealista íróról és festőművészről szól. Egyébként Leonora Carrington írásai (mint például A hallókürt és a Fehér nyulak) – bár önállóan is értékesek – sokkal érthetőbbé válnak, ha ismerjük az életét, és ehhez nagy segítséget nyújt ez a regény. Művészete tulajdonképpen az emlékeiből építkezik, legyen szó írásról vagy festészetről. Egyedi világa ugyanakkor méltó helyet foglal el a szürrealista művészetekben, ám azoknak, akiknek ez a műfaj nehezebben befogadható vagy akik hiányos ismeretekkel rendelkeznek e téren, egy ilyen életrajzi könyv segíthet jobban megérteni és értelmezni azt.
A regény cselekménye több évtizeden és országon átívelve tárja elénk Leonora Carrington kicsit sem szokványos életét. A gazdag angol birtoktól a francia borvidékig majd az elmegyógyintézeten át Mexikóig és New Yorkig jutunk el. Számos regényes karakterrel ismerkedhetünk meg mindeközben, az egész kicsit olyan, mint Lewis Carroll Alice-történetei, amelyeket Carrington oly nagy becsben tartott. A különbség csupán az, hogy ezek a szereplők valaha éltek, és nyomot hagytak a világban. Nagyon szerettem, hogy a szerző amellett, hogy végigköveti Carrington életét, teret ad annak is, hogy tiszta képek kapjunk a környezetéről. Nemcsak a festő karrierjét ismerjük meg, hanem magyarázatot kapunk arra is, hogy mi célból jött létre a szürrealizmus, és milyen társadalmi jelenségre kívánt válaszul szolgálni. A regény befejezése után megérthetjük, hogy miként függ össze a művészet, a pszichológia és a történelem egy adott korban, jelen esetben a huszadik század véres évtizedei Európa-szerte a szürrealista képzőművészet alakulásával. A könyvben fontos szerepet kap André Breton, a szürrealizmus zászlóvivője, de Leonora szempontjából talán fontosabb megemlíteni Remedios Varo és Max Ernst festőket, valamint Kati Hora fotóművészt, akik szoros kapcsolatot ápoltak vele. Utóbbi a viharos szerelmet képviselte az életében, Remedios pedig igaz barátnője és támasza volt a mexikói évek alatt. Bár Leonora karakterével eleinte nehezen tudtam azonosulni, Remedios Varo azonnal a szívembe lopta magát. Nagyon tetszett, hogy egyszerre tudott álmodozni és a földön járni, miközben barátnőjét is a realitás talaján tartotta.
Remedios Varóval szemben Leonora Carrington számomra egy nagyon összetett és ellentmondásos személyiségnek bizonyult. Családja számára is kihívás volt megérteni őt; végül egyedül édesanyja tartott ki mellette a végsőkig, míg apjával hamar megromlott a viszonya, a férfi kitagadta a lányt felnőttkora küszöbén. Carrington sajátos világa nem illeszkedett a társadalmi elvárásokhoz, ezért több iskolából is eltanácsolták, majd a szürrealisták és Max Ernst karjai között talált némi megnyugvást. Az élete viszont ezután sem vált nyugodttá: folyamatosan menekülnie kellett, először egy összetört szívű feleség elől, majd apja, a háború és saját démonai kényszerítették állandó menekülésre. Az egész olyan, mint egy kusza álom, ahol bármi megtörténhet, és meg is történik, de valahogy egy idő után már semmin nem csodálkozunk, hanem inkább megengedjük magunknak azt a szabadságot, hogy befogadjuk azt, ami képek formájában tör be az elménkbe. Leonora Carrington alkotómunkája is ennek a szabadsának a megleléséről szól: a képzelet szabadságát, annak valóságba ágyazását tárja elénk minden korlát nélkül.
“Leonorát megérinti, hogy olyan helyen él, ahol a föld ontja magából a különleges őslakos kultúrák maradványait. A mexikóiak vallásossága viszont teljesen összezavarja: az első megkeresett centjükkel vetnek keresztet, isszák a szenteltvizet az oltár előtt, és nagypénteken folyatják a vérüket.”
A zűrzavaros, álomszerű létezés egy kicsit Mexikóban oldódik fel vagy alakul át, ami számomra a legszebb része volt a történetnek. Itt a főszereplő egy kicsit kívülállóvá válik, ahogyan Mexikóban is kívülállóként éli meg a mindennapokat. Mindeközben, egy sikertelen házasság után a magyar fotós, Robert Capa régi barátjához megy feleségül. Imre Emerico Weisz, más néven Chiki, egy új fejezetet nyit az életében. Ebben az időszakban háziasszonyként is helyt kell állnia. Két gyermekük születik – amely önmaga és az édesanyja számára is meglepő fordulatot jelent –, akiket az anyai ösztön legősibb tudásából merítve nevel fel. Ami pedig még fontosabb, hogy angol bevándorlóként sikerül elérnie, hogy Mexikó elismert művészeként tekintsenek rá a helybéliek. Ez is egyfajta szabadság – a hovatartozás szabadsága.
“Az apám, Harold Carrington megtiltotta, egyszerűen nem engedte, hogy felnőjek, de én nem hagytam magam. Utólag visszagondolva, azt hiszem, nem is volt akkora ellenségem, mert minden igyekezete ellenére, a nap végére mindig azt csináltam, amit én akartam.”
A könyv utolsó fejezeteiben egyre nagyobb hangsúlyt kap az öregedés és a haláltól való félelem. Mindez azonban szemben azzal, hogy Leonora a regény egy adott pontján kijelenti, hogy ő sosem gondolt az öngyilkosságra – szemben sok más művésztársával –, mivel túlságosan kíváncsi volt arra, hogy mit hozhat még az élet. Befejezésül pedig egy igazán pimasz lezárást kapunk, szerettem, ahogyan mosolyogni tudtam az utolsó oldalakon. Habár Leonora Carrington élete korántsem volt fájdalommentes, az, amit ránk hagyott, pontosan arra tanít, hogy néha fejre kell állítani a fejünkben a természet törvényeit, és hagyni kell, hogy az ösztöneink vezessenek. Mindemellett pedig mindenkinek szüksége van támaszra: az olyan látható támaszokra, mint Remedios Varo vagy Leonora édesanyja, de a láthatatlanokat is észre kell venni, ahogyan Leonora meglátta az édesapját az élete derekán.