Nagyon változó, hogy éppen mi kelti fel az érdeklődésemet egy könyv kapcsán, és nagyon ritkán fordul elő, hogy egy bizonyos téma miatt olvasok el egy regényt. Most viszont így történt, és emiatt már az első perctől nagyon személyes viszony fűzött ehhez a történethez. Szerintem a társadalom tagjainak nagy része megtapasztalja, hogy mit is tud okozni a függőség egy emberrel, legyen szó annak bármilyen formájáról. Kicsit olyan, mintha tompává válnának a gondolatok, nehezebben lehet célokat kitűzni, és tényleg, nem igazán lehet kilátni a függőség tárgya mögül. Ez utóbbi mondatban igazából össze lehetne foglalni Terezia Mora könyvének lényegét is, hiszen végig ez érződik rajta.
A történet egy fiatal lányról szól. Muna Appelius problémás családból származik, és ez már a legelején kiderül: édesanyja, az egykor ünnepelt, de alkoholizmusban szenvedő színésznő öngyilkosságot kísérel meg, édesapját pedig már korábban elveszítette. Muna szép lány, a szeretetéhségét pedig lavinaként zúdítja a világra. Valószínűleg a már említett családi háttérből adódik az, hogy ellentmondásosan viszonyul a férfiakhoz. Hol teljesen érdektelen a női-férfi kapcsolatok mélységét illetően, hol pedig már-már beleőrül a szerelembe. Példának okáért belemegy abba, hogy egy egyetemi tanár fizessen neki a szexuális szolgáltatásaiért, mindezt pedig úgy, hogy közben nincs ebben semmi tudatosság, vagy akaratlagosság.
Aztán megérkezik Magnus, aki már az első perctől fogva kerüli a lányt, aki viszont az univerzum megmagyarázhatatlan törvényeinek következtében pontosan őbenne találja meg rajongásának tárgyát. Mindez mintha értelmet adna az életének; ekkor már mindegy, hogy éppen mivel foglalkozik, melyik országban él, az egészet nem sodródásként éli meg, hiszen van egy szent célja: a Magnusnak szentelt élet, amely minden más szálat mellékvágányra terel.
“Muna, muszáj mindig kellemetlenkedned? Nem kell mindig mindent kimondani, ami eszedbe jut, és megkérdezni sem kell mindent, amit tudni szeretnél. Néha tényleg olyan vagy, mint elefánt a porcelánboltban. Mindezt anyám szokta mondani nekem. Többnyire olyankor, amikor nem volt egészen józan. Pedig ő mennyivel több poharat tört össze, mint én .”
Amikor az ember ilyen függőségbe kerül, egy kicsit azzal is áltatja magát, hogy célt nyert az élete – nincsenek üres vágányok, hiszen folyamatosan küzdeni kell azért a levegőforrásért, amelyet az ember abban a pillanatban az egyetlennek hisz. A könyv olvasása közben legalábbis folyamatosan ezt éreztem: mintha fogyna el a levegő, Muna pedig minden egyes alkalommal az utolsó percben törne a felszínre, hogy megszívja magát élettel.
Muna mindeközben újságíró szeretne lenni, majd az irodalmi tanulmányok mellett dönt, Berlinbe, Londonba, Bécsbe utazik, elkezdi doktori tanulmányait, és részt vesz egy női történeteket kutató projektben is, amely egyébként szintén kudarcba fullad. Mintha saját magának állítana folyamatosan akadályokat az elé, hogy felelősségteljes felnőttként tudjon élni. Mégsem tudtam őt ezért hibáztatni – miközben valószínűleg nagyon dühös lennék, ha mindez egy hozzám közel álló emberrel történne.
És talán ez a regény kulcsa: ez a kettősség, ahogy egyszerre sajnálod és haragszol erre a fiatal nőre – ahogy próbálod megfejteni, hogy vajon mennyire az egyén felelőssége, és mennyire a sors keze az, hogy valaki ilyen helyzetbe kerüljön. Számít a családi háttér, vagy mindenki a saját sorsának kovácsa? És mi a helyzet Magnussal? Amellett, hogy a tettei elítélendők, vajon mit lehet kezdeni egy sebesült élettel, amely eggyé akar válni veled? Mindannyian törékenyek vagyunk, és ez a regény pontosan erre mutat rá. Azok a jó könyvek, amelyekben nincs egyszerűen jó és rossz. És az olvasón múlik, hogy ezt miként dolgozza fel.