A Kis Nagy Embert a modern pikareszk regény egyik képviselőjeként tartják számon. A műfaj sajátossága, hogy az alkotás hangvétele általában szatirikus, a főszereplő csavargó, bűnöző vagy más, a társadalom peremén élő személy, aki az eszét használva boldogul a kalandok során. Thomas Berger regénye, amely 1964-es megjelenésekor nem aratott különösebben nagy sikert, de amelyet ma már több helyen is minden idők legjobb western regényei közé sorolnak, minden tekintetben megfelel a műfaji követelményeknek, és lenyűgöző, sajátos képet fest az egykori amerikai határvidékről.
Jack Crabb 111 éves korában, egy idősek otthonában meséli el élete történetét onnan kezdve, hogy 1852-ben a szekérkaravánjukat megtámadták a csejennek (ekkor ő még csak kilencéves volt) egészen a Little Bighorn-i csatáig, amelyben Custer oldalán vett részt, s mint mondja, ő volt Custer csapatának egyetlen túlélője: “én vagyok az első amerikai, aki holtan látta a tábornokot, s az utolsó, aki élve”. Jack szülei odavesznek a karaván elleni támadásban, csak a gyerekek élik túl a mészárlást – ő és a nővére a csejennek táborába kerül, ám Caroline már a következő napon továbbáll. Jack viszont marad, őt az indiánok nevelik fel (és nevezik el Kis Nagy Embernek), s kezdetét veszi a végeláthatatlan kalandok sora. Jack évekig csejennként él az indiánok között, majd egy, a katonasággal való összecsapás során “átáll” a fehérekhez. Nevelőszülőkhöz kerül, iskolába járatják, de egy idő után a háta mögött hagyja a városi életet, és felcsap fuvarozónak a nyugati határvidéken, majd megnősül, gyereke születik; később egy utazás során csejenn indiánok támadják meg őket, és elrabolják a feleségét meg a fiát. Ezt követően Jack depresszióba süllyed, az italba fojtja a bánatát, majd az épülő Union Pacific mentén vállal munkát, és csatlakozik egy kisebb csapathoz, akik a vasutat építőkre rá-rátamadó csejennek ellen indulnak. Ő azt reméli, hogy a kis családja nyomára bukkan, így kerül vissza ismét az indiánokhoz. Újra a csejennekkel él, amikor sor kerül a washitai csatára – itt jut arra az elhatározásra, hogy megöli Custert, ha addig él is.
Thomas Berger keretbe helyezte Jack Crabb történetét. Az előszóban Ralph Fielding Snell szól az olvasóhoz egyes szám első személyben, s a gyanútlan olvasó még azt hiheti, hogy Snell egy történész vagy irodalmár, aki Berger könyvéhez írt előszót. Korántsem. Snell fiktív karakter, Berger képzeletének a szüleménye, indián relikviákat gyűjtő tollforgató, és egy ápolónőtől hall először egy szociális otthonban élő öregről, aki a saját elmondása szerint cowboy meg indiánölő volt a régi időkben. Snell így bukkan Jack Crabbre 1952 végén. Az “öreg himpellér” azt állítja magáról, hogy 111 éves, és hogy “részt vett Custer Utolsó Csatájában”. A húszoldalas előszón meg a háromoldalas utószón kívül Crabbé a főszerep, és ő szintén egyes szám első személyben mesél – tulajdonképpen egy hangrögzítőre mondja fel az emlékeit, amelyek összesen ötvenhét magnószalagot töltenek meg, s amelyeket Snell változtatás nélkül közöl.
Így áll össze Berger regénye – zseniális húzás, hogy ily módon helyezi keretbe a vadnyugati sztorit, és hogy a főszereplőt teszi meg narrátornak. Egy bennfentes szemével láttatja a Vadnyugatot és a tizenkilencedik század második felében egymásnak feszülő két világ közötti különbségeket. Crabb akkor szembesül ezekkel először, amikor 1857 júliusában, a csejennek között töltött öt év után visszatér a civilizációba. A nyilvánvaló különbségeken túl az egyik érdekesség, ami neki is rögtön szemet szúr, az ember számokhoz való viszonyulása: míg az indiánok alig használnak számokat (és mindent a természet körforgásához igazítanak, mindent valamilyen természetes ciklikussággal mérnek), addig a fehér ember mindent számokkal mér, az időt, a távolságot, a javak értékét, az elfogyasztott ételt, italt. Gyerekként meglehetősen gyorsan alkalmazkodik az indiánok életmódjához, és majdnem minden, az életmódjukkal kapcsolatos szokást, hiedelmet, tevékenységet természetesnek talál míg a csejennek között él. Ám amikor évekkel később visszatér közéjük, már ágrólszakadtnak, a maguk módján naivnak és rettenetesen büdösnek találja őket.
“de hát, uram isten, azelőtt is ennyire toprongyosak lettek volna?”
Crabb egyik világban sem találja a helyét, egyik táborban sem érzi otthon magát, és ezt a belső feszültséget tükrözik a tettei is, szavakba pedig akkor önti, amikor egy, a rabszolgaság alól felszabadított feketével beszélget, akinek szintén volt már indián felesége és élt bőrrel borított sátorban. Azt mondja, azért vágyott vissza a civilizációba, mert nem barbárnak született – de az indiánok között éppen azt az egyszerű életet szerette, amelyet a fehér emberek között sehogyan sem tudott megtapasztalni. Ez az ellentét és a belőle származó feszültség, amely egy olyan emberben csapódik le, aki mindkét táborban hosszabb ideig tartózkodott, kevés vadnyugati regényhősnél érhető tetten. Crabb nem tipikus vadnyugati figura, legfőbb tulajdonságai kiemelik a szokványos karakterek sorából. Gyakran cinikus, egy ideig depresszióval küzd, a fájdalmát alkoholba fojtja, néha lusta, néha gyáva, és mindezekről kendőzetlenül, meglepő nyíltsággal beszél, mindvégig jó adag humorral fűszerezve a narrációt. Az események néhol komor fordulatot vesznek, máshol véres jelenetekbe torkollnak, de Berger narrátora a legtöbbször egyféle derűs szemlélettel üti el az élét a gyászos epizódoknak.
Crabb átrobog a tizenkilencedik század második felének jelentősebb történelmi eseményein, az amerikai határvidék mára már legendává vált alakjaival találkozik, egy letűnt kor szemtanúja. Összefut Kit Carsonnal, Vad Bill Hickokkal (akivel együtt kártyázik, s aki megtanítja a revolver precíz kezelésére), Wyatt Earppel (aki egyszer leüti, mert Jack azt mondja: nem is szólította a nevén, csupán böfögött), Mitch Bouyerrel. A ma már több mint hétszázezres Denver alig nyolcvan kunyhóból áll, és Auraiának hívják, amikor Crabb először ott jár; látja azt, amit valószínűleg már soha senki nem fog látni: az egymillió bölénytől feketéllő prérit; látja az 1874-es sáskajárást, amelynek során “billiónyi sáska lepte el a síkságot, egyetlen hatalmas takaró alá temetve a földet Arkansastól egészen Kanadáig”; az indián faluban éri a 7. lovasezred támadása a Washita-folyó mentén, amelynek során Custer csapatai több mint száz csejennt mészárolnak le. Minden egyes epizód azt erősíti meg az olvasóban, hogy Berger alaposan felkészült az amerikai történelem ezen szakaszából (noha egy interjúban elárulta, hogy a könyv megírása előtt nem látogatott el az egykori határvidékre, nem nézte meg a Little Bighorn-i csata helyszínét, csupán rengeteget olvasott a témában). Custerről egyébként nem fest túl hízelgő képet Berger, és a Little Bighorne-i csatában elszenvedett végzetes vereségét is úgy tünteti fel, hogy az olvasónak ne legyen kétsége afelől: a tábornok megérdemelte a sorsát. A legtöbb esetben a hadsereg őslakosok ellen viselt hadjáratait egyébként is úgy ábrázolja, hogy azzal valójában a csejennek iránt ébreszt rokonszenvet az olvasóban. A washitai ütközet éppen ilyen; történészek több helyen is hangot adtak azon véleményüknek, hogy a mészárlás kifejezés találóbb az esemény leírására. Nos, Berger (azaz Crabb) elbeszélése alapján az olvasónak szemernyi kétsége sem marad afelől, hogy 1868. november 27-én mészárlás történt.
Berger autentikus képet fest a csejennekről, az életmódjukról, a világról alkotott szemléletükről, a kultúrájukól. A természettel összhangban élő indiánok, a hiedelemviláguk, a letisztult, egyszerű felfogásuk szöges ellentéte mindannak, amit az önmagát felsőbbrendűnek hirdető fehér amerikai társadalom képvisel. A regény e tekintetben megelőzte korát: 1964-ben a közvéleményt még nem különösen érdekelte az indiánok sorsa, a Vadnyugatról alkotott, illúziókkal terhelt, romantizált képet a kor ponyvaregényei és a hollywoodi filmek határozták meg, a Jack Crabb-féle határvidéki figura egyszerűen nem létezett. Talán ennek tudható be az is, hogy a könyvre annak megjelenésekor még nem figyelt fel az olvasóközönség és a kritika. Változást az 1970-ben bemutatott játékfilm hozott, amelyet Arthur Penn rendezett Berger regénye alapján, a főszerepben Dustin Hoffmannal.
Kár, hogy a közel 600 oldal ellenére a regény csupán 25 évet mutat meg Crabb életéből (és ezáltal az amerikai Vadnyugat történetéből). Helyenként vontatottnak vagy túlírtnak éreztem – talán jobb lett volna, ha 600 oldalba belefért volna valamennyi a Little Bighorn-i csata utáni évekből is. Az ütközet valóban sok mindent megváltoztatott, de az észak-amerikai indiánok története nem ért véget 1876-ban. Berger egyébként 1999-ben megírta a könyv folytatását is, a Kis Nagy Ember visszatér magyarul 2010-ben jelent meg Falvay Dóra fordításában.