Barbara Kingsolver Pulitzer-díjas regénye a semmibe vett, magára hagyott és szándékosan kilátástalan helyzetbe taszított vidéki Amerikáról mesél olyan intenzitással, hogy az ember hetekig a hatása alatt marad. Emellett Charles Dickens klasszikusának újragondolása, és minden szívszaggató komorsága ellenére életigenlő felnövéstörténet örökölt traumákról és függőségekről, gyászról és gyógyulásról. Ez a könyv nem érdemtelenül vált az elmúlt évek legnagyobb amerikai irodalmi szenzációjává.
A Kentuckyban nevelkedett és jelenleg Virginiában élő írónő az Egyesült Államokat sújtó opioidválságról akart regényt írni, de nem tudta, hogyan meséljen a Nyugat-Virginiát különösen érintő krízisről úgy, hogy az olvasókat is érdekelje a történet. Aztán egy angliai könyvturné alkalmával olyan panzióban szállt meg, ahol korábban Dickens is élt és alkotott (és ott írta a Copperfield Dávid egy részét), és ez jelentette számára az ihletet. Rájött, hogy Dickenshez hasonlóan neki is a gyereket kell megszólaltatnia, hogy egy érintett mesélje el ezt a sztorit.
A regény Damon Fields történetéről szól, akinek életútja több tekintetben is hasonlít David Copperfieldére, és egyébként is rengeteg párhuzam figyelhető meg a két regény között. Damon Fields egy egyedülálló, nagyon fiatal, függőségben szenvedő anya gyermekeként látja meg a napvilágot egy mobilházban, és vörös haja miatt hamar ráragad a Demon Copperhead (jelentése: Rezesfejű Ördög) név. Demon számos megpróbáltatáson megy keresztül: egy ideig a visszaeső, drogfüggő édesanyja neveli, aki még saját magáról sem képes gondoskodni; amikor végre egy férfi is kerül a házba, az kegyetlen mostohaapának bizonyul; az állami gyermekvédelmi rendszernek köszönhetően olyan nevelőszülőkhöz kerül, akik embertelenül bánnak vele. Amikor végre úgy tűnik, hogy rámosolyog a szerencse, és az élete egyenesbe kerül, valósággal telibe találja egy olyan járvány, amelyet a világ csak évekkel később ismer fel. Ekkor már középiskolás, és a suli focicsapatának sztárja. Egy meccsen úgy viszi földre az ellenfél egyik védője, hogy csúnyán kificamodik tőle a térde. A csapatorvos fájdalomcsillapítót ír fel – és Demon elindul a lejtőn. A könyv utolsó bő harmada erről a pokoljárásról szól, és itt válik leginkább érezhetővé, hogy mire kíván Kingsolver rámutatni a művével.
A helyszín a nyugat-virginiai Lee megye, az Appalache-régió hegyes, dombos vidéke, amelyet már évtizedek óta tudatosan tartanak a nyomor szélén a hatalmasok, ahogy azt Kingsolver a Financial Timesnak adott interjújában is elmondta. Az itteniek hosszú ideig szénbányászatból éltek – a szénbányákat működtető vállalatok pedig minden eszközt megragadtak ahhoz, hogy minden egyéb beruházást elriasszanak a környékről, hadd dolgozzanak a “hegyi emberek” kizárólag a szénfejtőkben. Ezzel párhuzamosan az oktatás színvonalát is szándékosan egy adott szint alatt tartották, hogy olyan munkásokat neveljenek ki, akik nem vágynak többre, mint a bányákban dolgozni. A Purdue Pharma tehát tudatosan célozta a termékeivel azt a régiót, ahol a regény cselekménye is játszódik. Miközben a könyvéhez gyűjtött anyagot, Kingsolver minden érintettől ugyanazt a történetet hallotta: úgy kezdődött, hogy a fájdalomcsillapítót az orvos írta fel, aki azt mondta, hogy négyóránként vegyen be egyet, és állítson be emlékeztetőt, hogy el ne feledje bevenni a következőt. Milliók váltak drogfüggővé, mivel ópiumszármazékokat írtak fel nekik, és a gyógyszergyártók éppen Nyugat-Virginiát célozták meg a legagresszívabban (azon belül is Lee megyét), mert jól tudták, hogy könnyű értékesíteni a legális drogot ott, ahol a nagymértékű munkanélküliség miatt mindenki reményvesztett. Egy egész generáció nőtt fel árván vagy félárván; azok a szülők, akik nem haltak meg túladagolásban, elvonón vagy börtönben sínylődtek. A gyerekek egy rosszul megszervezett és túlterhelt állami rendszer karmai közé kerültek, ahonnan csak az jelentett kiutat, ha az utcát választották.
Ezt az utat járja be Demon is, aki mindvégig első személyben mesél, mindent az ő szemén keresztül lát az olvasó. “Először is megszülettettem magam” – ezzel a mondattal kezdi a történetét, és a szokatlan, visszaható és műveltető ige csak a regény végén nyer értelmet, amikor Demonnak a tanácsadója azt ajánlja, hogy a traumái feldolgozásához határozza meg, hol kezdődtek a problémái a drogokkal és az elhagyatottságával. Egyszer csak rájött, hogy korábbra kell visszamennie, mint gondolta, egészen “az első fejezetig. Először is megszülettettem magam. A munka neheze rám várt.” A kifejezés bő 600 oldal után köszön vissza, és azt hangsúlyozza, hogy Demon már a születése pillanatától kezdve csak magára számíthatott, de azt is, hogy ő mindig az életet választotta. Demon története gyönyörű és szívszorító. Szívszorító, mert Kingsolver olyan mélységekbe taszítja a főszereplőjét, ahonnan azt hihetnénk, hogy nincs kiút, és közben végig a realitás talaján marad. A Demon Copperhead egy fikciós mű, de egy pillanatig sem kétséges, hogy az írónő valós eseményekből merített hozzá ihletet. Minden mozzanata életszerű, és ettől megindító. Ugyanakkor gyönyörű is, mert Demon azokban a mélységekben is talpra áll, ahol nagyon sokan már képtelenek lennének felállni és küzdeni. Minden megpróbáltatás mellett egyenes jellem marad, akinek az olvasó mindvégig tiszta szívvel tud szorítani.
Kingsolver regényében minden szó, minden mondat a helyén van, és egy aprólékosan megtervezett munkát dicsér. Stephen King azt mondta a regényről, hogy “a történetmesélés magasiskolája” – ez a legtömörebb és legtalálóbb jellemzése a könyvnek. Az első személyű narráció egy olyan emberé, aki évekkel a történtek után emlékszik vissza az eseményekre, de a szerző gondosan elkerüli a mindentudó narrátor szemszögét. (Értsd: Demon nem egy felnőtt bölcsességével tekint vissza az eseményekre; mindvégig rendkívül szép, választékos nyelvezetet használ, de egy olyan prizmán keresztül reflektál a történtekre, amely éppen az életkorának felel meg.) A regény sava-borsát egyedi nyelvezete adja, amire a fordító külön felhívja a figyelmet a kötet végén található megjegyzésben. Demon ízes, a Virginia, Kentucky és Tennessee államok bizonyos régióira jellemző appalache-i tájszólását a kilencvenes, kétezres évek szlengjével vegyíti, és leheletnyi finom humort sző bele. Utóbbi helyenként keserédes ízt kölcsönöz a soroknak, és egy intelligens, széles látókörű fiúról árulkodik, aki a hányattatások közepette is képes derűvel tekinteni az életre.
Kingsolver regénye több komoly témát is tárgyal: állami gondozottak és árvák sorsa, függőség, felnőtté válás az előbbiek árnyékában, örökölt traumák. Az írónő mindegyik témához végtelen empátiával közelít. A regényt olvasva egyértelművé válik, hogy a mostoha sorsra jutott gyerekek egyike sem maga választotta azt az utat, azt az életet, ami nekik jutott. Külsőre utcán csellengő, könnyű és kevésbé könnyű drogoktól kábult, koszos, rongyos gyerekeknek tűnhetnek – de valamennyien áldozatai valami hatalmas erőnek, amely felett nincs befolyásuk. Csak élni akarnak, noha joggal érezhetik úgy, hogy őket senki sem akarja. Ez az ő regényük, az első oldalon látható ajánlás is így szól: “A túlélőknek”.
Barbara Kingsolver (1955) a legjelentősebb amerikai kortárs írók egyike. Marylandben született, Kentuckyban nőtt fel, de gyermekként szüleivel együtt Kongóban is élt néhány évet. Komolyzenei tanulmányokat folytatott, majd ökológiából és evolúciós biológiából szerzett diplomát. Az 1980-as évek közepén kezdett el szépirodalommal foglalkozni. Első nagy könyvsikere a kongói élményeiből táplálkozó, Pulitzer-díjra jelölt Mérgezett éden volt (magyarra Németh Luca fordította), amelyből több mint négymillió példányt adtak el világszerte. A Demon Copperhead a kilencedik regénye, amelyért 2023-ban Pulitzer-díjat kapott.