Bár nem volt teljesen előzmény nélküli, Ukrajna 2022-es lerohanása nemcsak a nyugati világot sokkolta, hanem a józanabbul gondolkodó oroszokat is. Mihail Zigar független újságíró egyike azoknak az orosz értelmiségieknek, akik 2022-ben nyilvánosan elítélték az agressziót – ő többek között petíciót indítva tiltakozott. Azóta Berlinben él, mivel hazájában börtönbüntetést kockáztat háborúellenes nézeteiért. A 2023-ban megjelent Az Ukrajna lerohanásáig vezető út című könyvében nem csupán arra keresi a választ, hogy mi vezetett el a háború kirobbanásáig, hanem arra a több évszázados kényszerű függőségre és elnyomásra is próbál rávilágítani, amit az ukrán nép kénytelen volt elszenvedni a mindenkori orosz birodalom árnyékában.
A könyvhöz írt előszavában a szerző arról beszél, hogy miután 2022-ben németországi száműzetésre kényszerült, átolvasta az előző tizennyolc évben Oroszországban és Ukrajnában készített interjúit. Ezekből született meg a könyv, ami ugyanakkor jóval több, mint két évtizednyi visszatekintés, Zigar ugyanis a háború kitöréséhez vezető utat egy három és fél évszázados kontextusba helyezi. Szerkezetileg a kötetet egyfajta szimmetria jellemzi: az első rész hét fejezetben tekinti át Ukrajna történetét a XVII. század közepétől a Szovjetunió időszakáig, a második rész szintén hét fejezetben foglalkozik az ország Szovjetuniótól való függetlenedése óta eltelt időszakkal. A szimmetria a fejezetek témáiban is tetten érhető: mindkét részben hét-hét – tehát fejezetenként egy-egy – Ukrajnával, az ukrán identitással, az orosz-ukrán viszonnyal kapcsolatos történelmi mítoszt jár körül, amelyek vissza-visszatérő elemként jelen vannak az oroszok – és különösen az orosz hatalmi elit – Ukrajnáról és ukránokról való gondolkodásában.
Történelmi mítoszok, politikai döntések
Ezekkel kapcsolatban talán érdemes egy – rendkívül leegyszerűsítő – kitérőt tenni: jóllehet a történettudomány rendelkezik a saját jól meghatározott módszereivel, amelyek segítségével a rendelkezésre álló források alapján egy-egy múltbeli eseményt el tud helyezni és értelmezni tud az adott korszak keretei között, nagyon sok olyan történés van, amikről a szóban forgó módszerekkel évszázados távlatokban még a legnagyobb jóindulattal sem lehet biztos, kézzelfogható állításokat tenni. Ezeket az űröket általában különféle mítoszokkal töltik be néhol maguk a történészek, máskor a mindenkori hatalom képviselői vagy éppen laikusok, mi több, gyakran jól dokumentálható történelmi tények köré is mítoszokat kreálnak. Ezek aztán később beépülnek egy-egy nép saját magáról vagy más népekről alkotott gondolkodásába és az éppen regnáló hatalom érdekeitől függően a történelemtanításba is, olyannyira, hogy utólag tudományos bizonyítékokkal is nehéz cáfolni őket. A történelmi mítoszteremtésnek általában van egy jól meghatározott sémája: az esetek többségében minden nép igyekszik a saját múltját, történelmi jelentőségét fényezni, feljavítani, míg a vele konkurens népek múltjával ennek az ellenkezőjét tenni. Tetten érhető ez nálunk, magyaroknál, de a történelmi riválisnak vagy bizonyos történelmi korokban egyenesen ellenségnek tekintett szomszédos népek (pl. a románok, a szlovákok, a szerbek) esetében is, és nincs ez másképp az orosz-ukrán szembenállásban sem. És amint a történelemben arra nagyon sok példa van, a mítoszok nem ritkán konkrét politikai döntésekhez és cselekedetekhez (pl. háborúk indításához, népirtásokhoz) is alapot szolgáltatnak.
Könyvében Mihail Zigar hét Ukrajnával kapcsolatos orosz mítoszról igyekszik lerántani a leplet: az egység mítosza szerint az orosz és az ukrán valójában egyetlen nép; az árulás mítosza Ivan Mazepa XVII. századi kozák hetman azon tettét rója fel, amikor a Nagy Péter cárnak tett hűségesküje ellenére átállt a svéd király oldalára; a Krím mítosza azt hangsúlyozza, hogy a félsziget mindig is Oroszország része volt; a nyelv mítosza szerint az ukrán nyelv sosem létezett önálló nyelvként, hanem mindössze az orosznak a lengyel befolyás által “megrontott” változata; Lenin mítosza azt állítja, hogy a független ukrán állam a kommunista államférfi találmánya; a bőség mítosza az 1932–1933-as nagy ukrán éhínséget, a holodomort tagadja vagy legalábbis bagatellizálja; Bandera mítosza pedig az ukrán nacionalizmus és a fasizmus közötti szoros összefonódást emeli ki. A szerző könyve első részében mind a hét mítosznak körüljárja a történelmi előzményeit, elidőzve a kialakulásuk körülményeinél, az adott kor meghatározó személyiségeinél és eseményeinél – mind orosz, mind ukrán részről. A második részben ugyanezt a hét mítoszt belehelyezi az elmúlt bő három évtized eseményeinek kontextusába (kissé más sorrendben, mint az első részben), végigvezetve az olvasót azon a folyamaton, amely a Szovjetunió szétesése és az Ukrajna függetlenedése utáni kezdeti zűrzavartól, majd Putyin hatalomra kerülésétől 2022. februárjára abban csúcsosodott ki, hogy Oroszország nyílt háborút indított a szomszédos Ukrajna ellen.
Ukrajna politikatörténete egy orosz szemével
A könyv második része tulajdonképpen a rendszerváltás utáni Ukrajna rövid politikatörténete, amelynek megírásában Zigar nagymértékben támaszkodik azokra a személyes élményekre, amelyeket újságíróként élt át. Ezek között kiemelt szerepet kapnak magas rangú politikussal való találkozásai, a velük készített interjúi. Ennek a résznek van egy érdekes mellékszála: Zigar végigkíséri a jelenlegi ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij előadóművészi és politikai pályáját, a maga ellentmondásaival együtt. Érdekes látni, hogy egy alapvetően oroszul beszélő és munkájában is sokkal inkább az orosz kultúrához kapcsolódó személyben hogyan erősödik meg a körülötte zajló politikai események hatására az ukrán öntudat, a saját népéhez és kultúrájához való kötődés, és hogyan válik a Putyint humoros előadásaiban kifigurázó, Oroszországban is népszerű tévésztárból az orosz elnök legádázabb ellenségévé.
A könyv nyelvezetét és szerkesztési elveit tekintve is inkább publicisztikai jellegű, mintsem tudományos igényességgel készült mű. Zigar közvetlen, olvasmányos stílusban beszéli el mind a régmúlt eseményeit, mind a közelmúlt általa is megélt történéseit, a két rész között pedig van egy elég jól érzékelhető kontraszt: a szerző egy-egy megfogalmazásából, értelmezéséből elég jól érződik, hogy sokkal otthonosabban mozog akkor, amikor újságírói tapasztalatára hagyatkozik, mint akkor, amikor a történész szerepébe bújik. Szintén a lazább, kevésbé kötött szerkesztési elvet erősíti az is, hogy a törzsszöveg nincs ellátva lábjegyzetekkel – ez alól kivételt képeznek a szerkesztő által közbeszúrt jegyzetek, amelyekben pontosítások, kiegészítések szerepelnek Zigar egy-egy tényszerű vagy számszerű állításával kapcsolatban. Ugyanakkor a kötet végi közel negyven oldalas forrásjegyzék, amely fejezetenként listázza a felhasznált könyveket, tanulmányokat és újságcikkeket, valamint a szerző által politikusokkal és háttérszakértőkkel készített interjúkat, jelzi, hogy a szerző elég nagy hangsúlyt fektetett a dokumentálódásra is. A nevek és események közötti eligazodást a kötetvégi név- és tárgymutató segíti.
„[a szerző] az elnyomó fél szerepét betöltő, folyamatosan a saját nagyságát és nagyszerűségét hangsúlyozó nemzet egyik képviselője”
Mihail Zigar Az Ukrajna lerohanásáig vezető út című könyve nyilván csak egy olvasata az orosz-ukrán konfliktus előzményeinek, a számos egyéb, alternatív verzió mellett pedig laikus olvasóként sokszor nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen eldönteni, hogy hol húzódik a határ a valóság és a mítoszok között. Mégis, van valami, ami egyfajta pluszt kölcsönöz a könyvnek: szerzője nem a megtámadott nemzet vagy egy semleges harmadik fél, hanem az évszázadokon keresztül az elnyomó fél szerepét betöltő, folyamatosan a saját nagyságát és nagyszerűségét hangsúlyozó nemzet egyik képviselője. Ilyenképpen egyfajta önkritikaként is felfogható a könyv, amelyet a szerző saját nemzettársai nevében fogalmaz meg – szerencsére nem az egyedüli a független vagy a putyinista rezsim ellenzékének tekinthető értelmiségiek közül, aki ezt teszi. Minden bizonnyal Zigar számára is kényelmesebb lett volna beállni a hivatalos orosz kánon mögé, ő mégis a szembenézést és a szókimondást vállasztotta, dicsérendő erkölcsi tartásról téve tanúbizonyságot, és nem utolsósorban a száműzetést is vállalva, hiszen kiállásáért a hazájában jelenleg uralkodó körülmények között börtönbüntetés jár – ez utóbbi is jelzésértékű arra az értékrendre nézve, ami a mai orosz állampolitikát áthatja. Könyve epilógusában a szerző még tovább megy, és felszólítja honfitársait, hogy tanuljanak a leckéből, és hagyjanak fel az évszázadokon keresztül magukba szívott “kábítószerrel” – ami a birodalmi múlt, a nagyság, a kivételesség hangsúlyozásában és sulykolásában materializálódik –, és a valóság talajára visszatérve biztosítsanak a következő generációk számára egy tisztességes jövőt Oroszországban. Afelől vannak kétségeim, hogy szavai egyhamar táptalajra találnak az orosz társadalomban, sőt hogy egyáltalán eljutnak-e az orosz átlagemberekhez, de mi, semleges olvasók talán levonhatjuk magunk részére a tanulságokat.
Mihail Zigar 1981-ben született Moszkvában, gyerekkorát Angolában töltötte. Újságírói diplomát szerzett a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MIGMO) – ahol később oktatóként is dolgozott –, majd tanult a Kairói Egyetemen. A Newsweek Russia és a Kommerszant című újságokban publikált, utóbbinál haditudósítóként is dolgozott több háborús övezetben is. 2010-ben többedmagával megalapította Oroszország egyetlen független televízióját, a Dozsgyot, amelynek több évig főszerkesztője is volt. 2014-ben elnyerte az egyik legtekintélyesebb nemzetközi újságírói díjat, az International Press Freedom Awardot. Öt könyve jelent meg, ebből három magyar nyelven is: 2008-ban a Valerij Panyuskinnal közösen írt Gazprom – Az orosz fegyver, 2016-ban a Putyin metamorfózisa – amelyet a Time magazin napjaink Oroszországról szóló kilenc legfontosabb könyve közé sorolt –, valamint 2024-ben Az Ukrajna lerohanásáig vezető út.