Az egók harcától, a kiszolgáltatottságban rejlő romlottságtól, a művet át- meg átszövő művészeti utalásoktól, az őrület és a hatalom kegyetlenségétől az egész könyv – a sokféle fantasztikus elem ellenére – valahogy szívszorítóan realista lesz. Mintha azt sugallná, hogy a fantasztikum, mint olyan nem is létezik, csupán nincs elég „antennánk” a dolgok megfelelő megértéséhez és megmagyarázásához.
Misu története egy realista mai mese, ő maga mesei hős. Mondhatják ugyan, hogy hiszen a regény nem is Misuról szól, hanem a háborúról, s ha van benne más főszereplő is, az akkor sem Misu, hanem az édesanyja. Az úton viszont mégiscsak Misu indul el, s bár nyilvánvalóan az édesanyja mozgatja a szálakat, ez mégiscsak olyan, mint a beavató tevékenysége egy hosszúra nyúló, bonyolult és véres beavatási szertartáson.
A szerelmek mindig jól kezdődnek, az ember boldog és azt hiszi, örökké tart. Az apró repedéseket, amik óhatatlanul megjelennek, sietünk betömni – akár egy-két ártatlan hazugsággal is. Jane Corry szerint itt kezdődik az “utazás”, az, amitől élet lesz az élet, és ami az embert végül arra kényszeríti, hogy a másik ellen védje önmagát.
Bár kétségkívül az élet sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt egy ilyen tendenciózus regényben, egyetlen exponenciális szereplő sorsában ábrázolni lehet, Illés története mindannyiunkhoz szól. Hiszen mindannyiunknak fontos lenne megtalálni azt az egyetlen belső hangot, ami oda visz, ahová kell, ahol hasznosak vagyunk és kiteljesedhetünk.
Öt sarok című regényét a régi sikerrecept szerint rakta össze Mario Vargas Llosa, és ennek megfelelően, különösen a latin-amerikai országokban, nagyon népszerű, annak ellenére, hogy nem a legjobb regénye az írónak. Erejét leginkább az ütős témák remek összeszerkesztésének köszönheti. A karaktereken lenne még, amit finomítani, bár ha az ember engedi, hogy magával ragadják az ellentétezéssel rivaldafénybe emelt események, észre sem veszi ezt az apró hiányosságot.
Az abszolút kereséséről, elérhetetlenségéről az írásbeliség megjelenése óta számos történetet jegyeztek le. Az odavezető utat ki-ki személyisége és érdeklődése alapján vélte megtalálni: volt, aki vallásos révületben, volt, aki a tudományban, mások a tökéletes szerelemben vagy bódult utazásokban. Az összes történet közös jellemzője az, hogy kivétel nélkül mind kudarcra ítélt vállalkozásokról számolnak be.
Gabriel García Márquez korai, magyarul még soha nem publikált kötete „nosztalgikus” visszatekintés mindazok számára, akik megélték a könyvben felelevenített korokat. Azoknak, akik nem – tanulságos utazás a múltba. Olyan események, amikről olvastunk valahol, olyanok, amiket az öregek meséltek, vagy olyanok, amik velünk estek meg. De mindenképpen olyanok, amelyek átszabták a világot, megváltoztatták a körülöttünk lévő teret, és – akár apáink, nagyapáink révén – beleszóltak az életünk alakulásába.
A szerző egy talán kissé meghökkentőnek tűnő kijelentésből indul ki: a szerves és szervetlen élet találkozása egy olyan ugrást hoz majd, melynek köszönhetően a homo sapiens eltűnik, és egy új embertípusnak adja át a helyét, amit homo deusnak nevez. Kijelentését természetesen előkészíti és alá is támasztja.
Tagadhatatlan optimizmusa mellett a könyv másik erénye a humora. A gyermekek alulnézetből származó beszólásaiból, a különbözően gondolkodó emberek felcsillanásaiból, a sajátos élettapasztalatok egymásra tolásából, no meg a túlélést biztosító szarkazmusból eredő humor biztosítja, hogy ne uralkodjon el a sötét hangulat vagy a keserűség akkor sem, amikor alig-alig látszik a fény az alagút végén.
Egy halom szálkából laikus vacsorázónak nehéz rekonstruálni egy halat. Különösen, ha a szálkák egy része a körme alá megy, vagy a torkán akad. Esetleg néhányat le is nyel. Ugyanilyen nehéz a valóságot rekonstruálni az egyes emberek nézőpontjai alapján. Valami ilyesmivel próbálkozik Karpowicz: egy sor egymásra csúsztatott diából kihámozni egy képet, a 21. század második évtizedének valamiféle értelmezését, a bonyolult emberi kapcsolatok és még bonyolultabb valósághálók szövevényében.
