A Magvető Kiadó 2017-ben Márquez-évet hirdetett abból az alkalomból, hogy az író idén lenne 90 éves, ráadásul 50 éve jelent meg a világhírnevet és Nobel-díjat hozó Száz év magány című regénye, amely magyarul szintén Székács Vera fordításában jelent meg 1971-ben. A kiadó idén új dizájnnal jelenteti meg az író több jelentős művét. Mi tagadás, mindig érdekes egy befutott író korai írását olvasni, látni, honnan indult, hogyan gondolkodott, milyen módon írt, mielőtt ráakasztották a címkét, amitől aztán már nem tudunk szabadulni, és nem egyszerűen Márquezt olvasunk, hanem egy Nobel-díjas író alkotását.
1957-ben, amikor az útinaplóban leírt élmények érték az írót, még ugyancsak messze állt a Nobel-díjtól. Akkoriban még csak fiatal újságíró volt, és a keleti blokkot szinte tudományos kíváncsisággal tanulmányozta. Persze, tudjuk, hogy a megfigyelés eredménye nagy mértékben függ a megfigyelőtől és annak szándékaitól, így aztán nem mellékes, hogy Márquez kolumbiai, fiatal, újságíró és baloldali (volt), mint ahogy az sem, hogy érdeklődése középpontjában mindig az ember állt, illetve az a mód, ahogy az egyén a rendszer részeként élni, működni, kiteljesedni tud (vagy, jelen esetben, inkább nem tud).
Az utazás apropójaként a moszkvai Világifjúsági Találkozó szolgál, de az utazási szándék már korábban megfogalmazódott. Kelet és Nyugat között azonban nehéz az átjárás. Bár, mint kiderül, a vasfüggöny csak egy piros-fehér sorompó, Márquez mégis hiába folyamodik szovjet vízumért Rómában. Alkalma lenne turistaként kiutazni, de „becsületes újságíróként” irtózik ettől, mivel – nyilván joggal – attól tart, a kialakított kép töredezett, felületes lenne. Végül a VI. Világifjúsági Találkozó résztvevőjeként utazik. Fenntartásai nyilván így is vannak, hiszen a tömeg és a szervezettség így is adott, viszont abban reménykedik, és nem is oktalanul, hogy kárpótolja majd a sokféle információ, amit az utazás alatt, illetve helyben, a nagy számú résztvevőtől kaphat. Bár eredetileg hárman keltek útra, a könyv szempontjából útitársainak nincs jelentősége.
A legnagyobb sokkot nyilván az első találkozás jelenti a keleti blokkal, vagyis a vasfüggönyön való már-már szürreálisnak érzett átkelés, (a hosszas és indokolatlan várakozások, értelmetlen ellenőrzések végett) és Kelet-Berlin nyugtalanító képe. A háború nyomai, a szegénység és a reménytelenség, a megdöbbentő szomorúság. Jellemző a szerzőre egy-egy szimbolikus jelentőséggel felruházott mozzanat kiragadása, aminek segítségével a helyzeteket jelképessé dagasztja, kifejezve velük a valóságnak valamilyen rejtett, ámde jelentőségteljes tulajdonságát. A keletnémeteknél néhány ilyen mozzanat a reggeli, a vasárnapi mulatság a parkban, illetve Herr Wolf házibulija. Az emberek ebédnek is beillő, bőséges reggelit fogyasztanak, kétségbeesett szomorúsággal az arcukon; a parkokban vidám zenére táncolhatnak, de órákig állnak sorba üdítőért; a házibuli pedig egy kísérlet arra, hogy utasaink pótolják hiányosságaikat. Hiszen csak itt ébrednek rá, hogy nem elég látni: érteni is kell a látottakat. Ehhez pedig kellenek az alulról jövő, mindenféle egyszerűbb és bonyolultabb emberekkel való beszélgetésekből leszűrt ismeretek a látottak okairól és következményeiről. Hiszen a fő kérdés mindig az: hogyan él a kisember? Kelet-Németországban elkeseredetten és kisemmizetten. Főleg reményből van kevés, és – elképesztő módon – szocializmusból. Mivel Márquez nem a rendszerekre, hanem az emberekre kíváncsi, megfigyeli a megszálló szovjet katonák helyzetét is, akik elviselhetetlen társadalmi magányra vannak ítélve.
Prága olyan, mint bármelyik nyugat-európai város. Az emberek korrektek, jól tájékozottak, ismerik a rendszert, annak előnyeit és hátrányait. A katonák a hétköznapok részét képezik, egyféle joviális magától értetődöttséggel ágyazódnak a tájba, ahogy gyermekeiket sétáltatják és civakodnak a civilekkel a vasúton az ülőhelyekért. A diákok nyíltan kimutatják ellenérzéseiket az ország elszigeteltsége és a külföldi kiadványok ellenőrzése miatt, de nem érdekli őket a politika. A nők viszont kincsként őrzik a nejlonharisnyát: alig kapható, és nagyon drága.
Lengyelország az „apró házi problémákkal járó nagy nemzeti dráma” országa. Az elszegényedett országban furcsa szimbiózisban él együtt a vallásosság és a kommunizmus, népe pedig valamiféle nemesi tartással viseli, és próbálja újjáépíteni a háború irtózatos veszteségeit. Elfordultak Oroszországtól, erős francia kulturális hatás alatt állnak, és hát… még öt év kell, hogy nejlont tudjanak gyártani. Az auschwitzi koncentrációs tábort újságírók, kíváncsi külföldiek, németek és az áldozatok gyermekei is látogatják. Számadatok nincsenek kiírva. Csak hajjal, szemüvegekkel, művégtagokkal tele termek, és az áldozatok fényképei.
A könyv legérdekesebb, legjobban megírt, és nyilván a legtöbb „eredeti” információt is hordozó része Moszkvát mutatja be. Mivel az író itt töltötte el a legtöbb időt, itt szerezte a legszínesebb saját tapaztalatokat, és itt beszélt a legtöbb emberrel, a könyvnek ez a legkidolgozottabb része. Olvasmányosság szempontjából is ez a csúcs, hiszen a szerző absztraháló képessége és eredeti humorérzéke itt érvényesül a legjobban. Csírájában érezni lehet itt a későbbi nagy regények szimbolizmusát, s bár a műfaj nem igazán teszi lehetővé, a kiválasztott villanásnyi képekbe sűrített képek megelőlegezik a nagy epikust is. Oroszország csodálatos, ellentmondásokkal teli világa egy világszemlélet, egy politikai rendszer, egy néplélek és pár kivételes személyiség örökségének vegyüléke, ahol az arányok monumentálisak, az emberek szenvedélyesek, a helyzetek önmagukban drámaiak, de ha kívülről szemléljük, sokszor komikusak. Márquez szerint 22 400 000 négyzetkilométer, egyetlen Coca-Cola reklám nélkül. Moszkva az a város, ahol Lenin és Sztálin mauzóleuma előtt mindig pontosan két kilométer hosszúságú a sor; ahol minden hatalmas, kivéve a központi Vörös-teret, ahol minden vendég himnuszba és virágesőbe érkezik, ahol több ezer alkalmi busz késés és fennakadás nélkül közlekedik, ahol a rendszer intézkedései és az egyének akciói fura összhangban egy olyan monumentális színjátékot eredményeznek, amiről még akkor is nehéz elhinni, hogy létezik, mikor már hetek óta benne élsz. Oroszország az a hely, ahol egy vagyont ér a bicikli, a tulajdonosa mégis erőszakkal odaajándékozza azt egy turistának; az a hely, ahol előfordulhat, hogy valaki feltalálja a hűtőgépet, anélkül, hogy tudná: a világ más tájain már régóta gyártják; az a hely, ahol Sztálin feláldozott egy egész generációt, hogy a világ leghatalmasabb birodalmának diktátora lehessen; az a hely, ahol egy hentes két hét alatt megtanul franciául, csakhogy tolmácsként külföldiekkel találkozhasson a Világifjúsági Találkozón…
És végül Magyarország. A szomorú, megfélemlített, tetszhalott Magyarország, alig egy évvel az 1956-os forradalom után, félelembe és hallgatásba burkolózva, rendőrökkel és tolmácsoknak álcázott „védangyalokkal” megtűzdelve, akik a jól bevált módon egyszerre védik és korlátozzák a turistát. Akiktől szinte kötelező megszökni, hogy az itt bóklászó idegen megismerje azt a valóságot, amiből egyetlen éjszaka alatt elege van. Az ország, ahol a hősöket és árulókat egy vékony határ választja el egymástól.
Azok számára, akik megélték ezeket a korokat, a könyv „nosztalgikus” visszatekintés. Azoknak, akik nem – tanulságos utazás a múltba. Kicsit olyan, mint amikor az ember augusztusban előveszi a hógömböt, lefújja róla a port, aztán a szekrényre állítva, míg nézi, elmúlt események elevenednek meg lelki szemei előtt. Olyan események, amikről olvastunk valahol, olyanok, amiket az öregek meséltek, vagy olyanok, amik velünk estek meg. De mindenképpen olyanok, amelyek átszabták a világot, megváltoztatták a körülöttünk lévő teret, és – akár apáink, nagyapáink révén – beleszóltak az életünk alakulásába.