A Nobel-díjas norvég író legújabb kisregénye egy hosszú monológ. Ez teszi olyan nehézzé az olvasást: figyelemmel követni a zaklatott bolyongást, szembesülni az őrjítő ismétlésekkel, a logikus gondolkodás szétesésével, és előre látni a következményt. A halál, noha a szerző egyszer sem említi, mégis ott van, nagyon is jelen van a szövegben. És valahogy mégsem félelmetes, már szinte békés és csendes. A fehérség teszi azzá.