Jon Fosse Fehérség című regénye újból alátámasztotta azt, amit olvasóként már rég megtanultam: hogy olykor pont a legvékonyabb, legrövidebb terjedelmű könyvek tudják a legerősebb hatást kiváltani. Egy másik elvemet viszont aláásta, márpedig azt, hogy nagyon ritkán olvasok újra egy irodalmi művet, ugyanis túl sok jó könyv vár elolvasásra és túl kevés idő áll a rendelkezésemre. A Fehérség esetén szükségem volt az újraolvasásra, szinte úgy éreztem, hogy hibásan, tévesen olvastam elsőre ezt a könyvet. Túl logikusan álltam hozzá, értelmet kerestem ott is, ahol inkább egy nyitott elmére lett volna szükség. Utólag belátom, hogy ez a történet az érzelmeké, nem pedig az értelemé. Fölöslegesen tettem fel értelmetlen kérdéseket: miért ment a szereplő az erdőbe, miért hoz egyre rosszabb döntéseket, kik, vagy leginkább mik azok a jelenések? Második olvasásra már nem ragaszkodtam görcsösen a magyarázathoz, egyszerűen csak elfogadtam a szöveget és hagytam magam vele együtt sodródni. Az élmény teljesen más volt. Nem szokásom tanácsokat adni, hogyan kell olvasni bizonyos történeteket, ezért csak annyit javasolnék az olvasóknak, hogy maradjanak nyitottak és próbáljanak a sorok között is olvasni. A le nem írtak legalább annyira részét képezik a történetnek, mint a meglévő szavak.
A narrátor egyben a központi szereplő. A nevét nem tudjuk meg, de igazából a névnek nincs jelentősége. Lényegében alig tudunk meg valamit a szereplőről. A továbbiakban is csak annyi derül ki róla, hogy férfi és egyedül él. Sem a múltjáról, sem a vele történtekről nem tudunk semmit, csupán a jelenben kísérjük útján. Mivel a szerző semmiféle kapaszkodót nem nyújt az olvasónak, szinte ugyanolyan sötétben tapogatózunk, mint a szereplő. Egyes szám első személyben mesél, valószínűleg emiatt érzünk olyan nagy mértékű részvétet iránta.
Már a legelején szembesülünk a nagyon szakadozott, staccato stílussal. Ez és a repetitív kifejezésmód együttesen azt a benyomást keltik, hogy az elbeszélő igencsak zaklatott lelkiállapotban van. „Elindultam. Jólesett. Jól esett a mozgás. Nem tudtam, mit akarok. Csak mentem.” Érdekes, hogy az időnként előforduló, nagyon hosszú, szinte teljes oldalt betöltő mondatok is staccato jellegűek: „Egy kis idő múlva azt gondolom, hogy havazni kezdett, már régen látnom kellett volna, gondoltam, de eltelt kis idő, míg eljutott hozzám, míg észrevettem, de végülis közben havazni kezdett, nem nagyon, könnyű hópelyhek szállingóznak és puhán szálltak lefelé és én a kocsiban ülök és próbálom követni a táncot, először az egyik hópelyhet, aztán a másikat, addig néztem, míg követni tudok egy hópelyhet, mert ahogy sűrűbben kezdett havazni, nehezebb lett, vagyis lehetetlen, és amikor abbahagytam a próbálkozást, csak ültem és néztem magam elé a levegőbe és arra gondoltam, hogy most, hogy elkezdett havazni, sokkal nehezebb lesz kihúzni a kocsit, ha eddig nehéz lett volna, most végképp nem fog menni.” A későbbiekben ugyanez a stílus (alig pár szavas mondatok, szóismétlések) pont hogy egyfajta végtelen nyugalmat és véglegességet sugároznak. Számomra egyenértékű volt a beletörődéssel is.
A szereplő az olvasó számára rejtélyes indíttatásból autóba ül, és sokáig céltalanul vezet. Addig kanyarog jobbra meg balra, amíg egy erdei útra érkezik, ahol végül egy buckán elakad az autó. A tulajdonképpeni cselekmény akkor kezdődik, mikor az autó már se előre, se hátra nem mozdul. A hó egyre csak hull, a hőmérséklet egyre inkább csökken, a sötétség egyre mélyül. Az olvasó tehetetlenül nézi, ahogy a főszereplő kiszáll az autóból, és ahelyett, hogy visszafelé, a lakott település irányába indulna, elindul előre, az ősz végi hideg, norvég erdő belseje felé. A valós, fizikai bolyongással egyidőben egyfajta spirituális utazás is a kezdetét veszi. A helyzet, objektíven mérlegelve, aggasztó. A főszereplő a fagyos éjszakában kóvályog az erdő mélyén, ereje fogytán.
Tulajdonképpen az egész történet egy hosszú monológ. Ez teszi olyan nehézzé az olvasást: figyelemmel követni ezt a zaklatott bolyongást, tévelygést, szembesülni az őrjítő ismétlésekkel, a logikus gondolkodás szétesésével, és előre látni a következményt. A halál, noha a szerző egyszer sem említi, mégis ott van, nagyon is jelen van a szövegben. És valahogy mégsem félelmetes, már szinte békés és csendes. A fehérség teszi azzá.
A cím – Fehérség – megjelenik a szövegben is: „De ott van. Egy fehér körvonal. Fényes. És azt hiszem, felém lépked. Vagy lépked. Mert hiszen ez lehetetlen. Mintha egyre közeledne. És a körvonal teljesen fehér. Már világosan látom. Látom, hogy fehér. Fehérség. Kirajzolódik a fekete sötétségben. Fényesen fehér. Egy fényes fehérség. Nyugodtan állok. Nem próbálok mozdulni. Teljesen nyugodtan állok. Egy fénylő fehérség. Egy ember körvonala. Egy ember a fénylő fehérségben.“
A nyelvezet egyszerű, közérthető. A szavak önmagukban nem különösen líraiak, irodalmi értékük abból fakad, hogy pontosan a megfelelő helyen, a megfelelő sorrendben vannak. Meglehetősen nehezemre esik ilyen szakadozott szöveget olvasni, darabosnak érzem, ami nehezen csúszik. A jelenlegi történethez viszont tökéletesen talál, segít ráhangolódni erre a feldúlt érzelmi állapotra, amelyben főhős gyötrődik. Ez a nyelvezet, ez a stílus segített kötődni a szereplőhöz, akinek végül semmi egyebet nem kívántam, csak békét, akármilyen formában is érkezzen az.
Ez a kívánságom teljesült. Számomra ez a történet a békés halálról szólt, ennek az összes szimbolikájával együtt. Tagadhatatlan, hogy a halál szorongást, félelmet vált ki az emberekből. Jelen esetben mégsem volt így – a fehérség, a puha hó, a fény, a csapongó gondolatoktól a csendig minden a béke irányába terelt, elvette a szorongás élét.
Felnőtt olvasóknak ajánlom. Nehezen befogadható darab, türelmes olvasót igényel. Jon Fosse hosszú évek óta ír, ennek ellenére a magyar olvasóközönség körében alig volt ismert a Nobel díj elnyerése előtt. Akár a kíváncsiság, akár egyéb ok miatt kerül az olvasó kezébe a Fehérség, érdemel egy esélyt. És egy második esélyt is, ha elsőre nem megy.
Jon Olav Fosse 1959. szeptember 29-én született Norvégiában, Haugesundban. Hétéves korában súlyos, halálközeli balesetet szenvedett. Állítása szerint ragyogó fényességet látott és mélységes békét érzett. Szerinte ez az élmény megalapozta a spirituális életét és segített íróvá válnia. Műveit több, mint negyven nyelvre fordították le. Jelenleg a norvég állam által felajánlott, a nemzet művészének járó Grotten a lakhelye. 2023 októberében elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. 2015 óta dolgozik a Szeptológia című életművén.