Janne Teller a Macskaköröm történetét egy férfi karakterének szemszögéből bontakoztatja ki. Sem orvos és nem európai. Kívülállóként szemléli a modern Európa világát, különösen a délszláv háborút, annak minden szörnyűségével. Egy kirekesztő, kétarcú Európát lát, melynek egyik része éppen szétesni kíván, másik része egyesülőben van. Aztán egyik sem létezhet a másik nélkül. Kritikus szemekkel vizsgálja azt az Európát, mely évezredeken át harcolt saját magával, amely szerte a világon számtalan más nagy civilizációt hódított meg, éheztetett ki és pusztított el. Azt az Európát, amely a saját népei között végez etnikai tisztogatást újra és újra, amely közömbösen nézi, ahogy az egyik civilizált népcsoport lemészárol egy másikat. Dühöngve tesz szemrehányásokat, néha pedig olybá tűnik, hogy nem hisz az eszményi Európában, abban, amelyikben a civilizáció már régen eluralkodott, abban, ahol nem a kapzsiság, hanem a logika és a felebaráti szeretet uralkodik. Sem tudja: az európaiak már nem hisznek a gondolat erejében, ugyanis ellenkező esetben a hozzá hasonló kívülállókat nem másikként definiálnák.
A mű szereplői folyton azon polemizálnak, képes-e az egyén oly módon feldolgozni a múlt történéseit, hogy esetenként tanuljon belőle, és ne kövesse el folyamatosan ugyanazokat a hibákat: történetesen a minduntalan visszatérő háború útjára lépés helyett inkább a békét élje meg mindennapjaiban. Janne Teller maga is felveti, hogy bármit teszünk is, azt a történelem diktálja, és a történelem senkit nem tud megváltoztatni. Ugyanakkor állítja, hogy időről időre szembe kell néznünk a múltunk kegyetlenkedéseivel, esélyt adva a folyamatos tanulásnak. A tapasztalati tőkét úgy kell beemelnünk korunk társadalmaiba, hogy a lehető legtöbbet tanulhassunk belőle.
A történelem folyama nem lineáris, hanem körkörös pályát jár be, vissza-visszatérő eseményeket rajzol meg. Ha pedig ez így van, akkor a lassú és fokozatos fejlődést (evolúció) időközönként egy hirtelen végbemenő nagymértékű változás (revolúció) tereli a perfekcionizmus útjára, ami strukturális elváltozásokat idéz elő a társadalomban. Az evolúció megkívánja az alkalmazkodás rendjét, ellenkező esetben az egyén (szervezetten vagy anélkül) nyomást próbál gyakorolni a hatalomra. A nyomásgyakorlásnak két lehetséges kimenete lehet: konszenzus születik vagy – és a történelem tanúsága szerint ez a gyakoribb – a hatalom megpróbálja megőrizni pozícióit, akár kényszerítő eszközök segítségével is. Ez a folyamat egy lentről felfele történő mozgást feltételez. Aztán létezik a konfliktusok mesterségesen generált módozata is, amikor a gazembernek eszébe jut, hogy úgy is lehet hatalmat szerezni, ha egy népben félelmet gerjesztünk egy másik nép iránt. Ezt tették Boszniában is, ahol a lakosság több mint negyede vegyes házasságban él, szinte minden családban van más vallású, de így is békességben éltek egymás mellett évszázadokon keresztül.
Korunk, pontosabban a jelen emberének éppen az lenne a feladata, hogy folyamatosan szembenézzen önmagával és múltjával, ne kövesse el sokadjára is a kegyetlenkedések, a háborúk hibáját, inkább tanuljon azokból. Ne engedje, hogy a különbözőségek újabb és újabb ürügyet szolgáltassanak egy konfliktus kibontakozásához, egy háború kirobbanásához. Ezekkel némileg szembemennek napjaink kelet-európai történései, ahol látványosan zajlik az ellentétek mesterséges kiélezése, de ezt csak zárójelben kívánom megjegyezni.
A szerző meglehetősen furcsa közlésmódot alkalmaz. Az olvasó néha csak kapkodja a fejét, nem érti, konkrétan miről beszél Janne Teller. Helyenként az volt az érzésem, hogy cél és ok nélkül csapkod a gondolataival, hogy a folyamatosan felerősödő traumáit értelmezhetetlenül önti szavakba. Azonban az emberiség történetének egyik legfajsúlyosabb problematikáját valamilyen különleges technikával érdemes tárgyalni, hogy egyáltalán kimozdulhasson a klisék sekélyes szférájából. Igazán elvetemült olvasóknak ajánlom, akik érzékenyek a téma iránt.