A Lopás lerántja a leplet a számik ellen elkövetett alattomos támadásokról, a hatóságok tétlenségéről, a rendőrök cinikus hozzáállásáról – de a könyv nem csak erről szól. Gyönyörű történet felnőtté válásról és egy lány küzdelméről nem pusztán a közösségét érő támadások, de egy változó világ közepette is, ahol az évszázadokon át örökölt társadalmi berendezkedés alig egy emberöltő alatt elavulttá válik.
Moa Herngren regénye megmutatja, hogy a kapcsolatok és a házasságok a legtöbb esetben nem egyértelműen az egyik vagy a másik fél miatt bomlanak fel, és olykor a válóok is csak egy utolsó csepp a sok felhalmozott (és gyakran ki nem mondott) sérelem után. Az üzenete viszont reménykeltő: bármilyen nehéz, bármennyire fáj, bárhogyan is gyászolunk egy élő személyt, az élet igenis megy tovább, és jönnek még szebb idők.
Az egész teljesen ártatlanul indult, igazából egy apró melléfogás folytán: Irma téves címre csengetett be. Hogyan lett ebből rendőri díszkíséret az autópályán? Nos, egyik dolog a másikhoz vezetett: Irma mindig csak egy aktuális kis baki elhárításán dolgozott, de a dolgok mindegyre jobban és jobban összegabalyodtak.
Linda Boström Knausgard hatalmas érzelmi hatást elérő regényében nincs élesen körvonalazva a múlt és a jelen, sőt, az sem teljesen világos, hogy hol van a határ az élők és a holtak világa között, mégis valahogy egyértelmű, hogy mi történik. Apró mozzanatokból, utalásokból, jelenetekből és szeretetből vagy az utána való vágyból áll össze az egész történet, amelyben valahogy egy kicsit mindenkivel együtt lehet érezni.
A ‘Hétköznapi szorongások’ tipikus Backman-regény: az olvasó hol mosolyogva, hol hangosan nevetve csóválja a fejét az abszurdnak ható jelenetek olvasása közben. Aztán rögtön vált, és megfogalmaz egy életigazságot, amitől egy pillanatra helyreáll a rend a történetben, és az olvasó elgondolkodik, arcvonásai kisimulnak, vagy éppen nagyot sóhajt, hiszen kiderül, az élet senkinek sem fenékig tejfel, de még csak nem is fekete vagy fehér.
Bár tele van félelemmel, kegyetlenséggel, fájdalommal, veszteséggel, azt lehet mondani, hogy ez a könyv a megbocsátás könyve is. Valahogy nem érezhető, hogy harag vagy ítélkezés jönne a sorokból, sokkal inkább feloldás és elengedés járja át.
Arvid Jansen különös figura, nagyon esendő, nagyon emberi, eléggé magának való, és rendkívül érzékeny. Nem egykönnyen szerethető, és bár rettenetesen vágyik a szeretetre, ő maga nem képes túláradó érzelmeket produkálni. Megszenvedi, hogy elhagyták, de miközben élesen, tisztán látta, ahogyan eltávolodnak egymástól Turiddal, nem tett különösebb erőfeszítéseket annak megakadályozására.
Jón Kalman Stefánsson annyira szépen írja le a kietlen izlandi tájat, hogy az mégis megtelik élettel, és ugyanilyen finom szépséggel mutatja be a szereplőket is, a különböző karaktereket minden emberi tulajdonságukkal, esendőségükkel együtt. Ebben a szépségben, a kitűnő karakterrajzokban és egy számunkra teljesen idegen világ, az izlandi kultúra megjelenítésében mutatkozik meg a könyv értéke.
Vajon képes-e az egyén oly módon feldolgozni a múlt történéseit, hogy esetenként tanuljon belőle, és ne kövesse el folyamatosan ugyanazokat a hibákat: történetesen a minduntalan visszatérő háború útjára lépés helyett inkább a békét élje meg mindennapjaiban. Janne Teller maga is felveti, hogy bármit teszünk is, azt a történelem diktálja, és a történelem senkit nem tud megváltoztatni. Ugyanakkor állítja, hogy folyamatosan szembe kell néznünk a múltunk kegyetlenkedéseivel, esélyt adva a folyamatos tanulásnak.
Wassmo regényének olvasása közben az is kiderül, hogy a világ végülis roppant egyszerű. A látszólag magasztos gondolatok mögött egyéni játszóterek vannak, terek, ahol valaki úgy nyúlt egy gondolathoz, ahogy soha senki – és ebbe ő maga, nemegyszer a környezete is, félig-meddig (vagy egészen) belepusztult. Lehet ez szerelem, zene, filozófia, háború vagy tudomány: mindnek van egy olyan dimenziója, amit csakis az egyének láthatnak, és nem oszthatják meg senkivel.
