Nem sokat váratott magára Kristina Ohlsson új regénye, az Őrangyalok. Az Animus gondozásában megjelent kötet immáron a harmadik része a Fredrika Bergman-sorozatnak, annyit előrebocsájthatunk, hogy talán a legsikeresebb is. Laikus szemmel is jól megfigyelhető, hogy Ohlsson írói munkássága regényről regényre fejlődést mutat, stílusa egyre kiforrottabb, a történetek velősebbek.
Az Őrangyalokban adott egy újabb érdekes bűnügyi eset, amelyet az írónő szépen ráépít a már jól ismert főszereplők magánéletére. A regény az első két kötet (Mostohák és Elnémítva, mindkettő az Animus Kiadó gondozásában jelent meg) ismerete nélkül is élvezhető, mert a szereplők jól megrajzoltak, bár az írónő számtalan utalást tesz az előző részekben történtekre. Sorozatok esetében felmerül az olvasóban a kérdés: a történetek miatt várjuk a folytatást, netán az idővel hozzánk nőtt főszereplők sorsa érdekel? Ohlsson gondoskodik róla, hogy mindkét nézőpontból a legtöbbet hozza ki és ily módon egy remek regénnyel járuljon hozzá az amúgy is nívós kortárs skandináv krimikhez.
Alex Recht felügyelő és csapata újabb kihívás elé néz: két, emberi maradványokkal teli zsákot találnak Stockholm egyik elővárosának erdős részén. Mint kiderül, egy két éve eltűnt fiatal lány holttestére bukkantak. Nem messze a helyszíntől újabb holtest maradványai kerülnek elő, melyet több évtizede ástak el. Van-e összefüggés a két eset között, ugyanazon személy a bűncselekmények elkövetője? A kérdések sorát csak bonyolítja, hogy időközben a történések központi figurája lesz egy idősotthonban élő hölgy, akit egykoron mindenki híres gyerekkönyvíróként ismert. Thea Aldrin szótlansági fogadalma immáron közel három évtizede tart, ám elszántsága sem tudja megakadályozni, hogy a gonosz elnyerje méltó büntetését.
A regény története ugyanolyan nagyszerű, mint az előző részeké, ám ezúttal az olvasó egy komplexebb sztorival szembesül. Úgy tűnik, hogy Ohlsson egyelőre rácáfol “a kevesebb néha több” aforizmára: kitalált történetei érdekesebbek, tömörebbek, azáltal hogy nagyobb figyelmet szentel a részleteknek. Az ily módon megírt regények meglátásom szerint nagyobb hatást keltenek, értékesebbek. Az Őrangyalok cselekménye szerteágazó, ami megnehezíti az olvasó dolgát a rejtély megoldásában. Habár a hangsúly a nyomozáson van, mégis remekül domborodik ki a főszereplő trió magánélete: Fredrika Bergman immáron újdonsült anyukaként végzi nyomozói tevékenységét, ám úgy tűnik, ez egyáltalán nem akadályozza abban, hogy teljes erőbedobással fókuszáljon az adott bűnügyekre. A gyereknevelési teendőket idős barátja, Spencer Lagergren látja el, mint kiderül, nem véletlenül vállalta e nemes feladatot.
Alex Recht felügyelő élete is gyökeresen megváltozott, özvegy maradt, magánélete a szürkeség határára sodródott. A sors úgy hozza azonban, hogy bizalmasabb, szorosabb kapcsolat alakul ki közte és az egyik áldozat anyja között, így előreláthatólag élete visszatérhet a normális kerékvágásba. És nem utolsó sorban itt van Peder Rydh, aki meglepetésemre „jó fiú” lett, visszatért családjához, immáron teljes az egyetértés és a harmónia.
Mindhárom főszereplőnek a szakmai érintettségen túlmenően is köze van a nyomozáshoz, talán ez az egyetlen hiba, amit felróhatnék az írónőnek. Olvasás közben olyan érzésem volt, hogy egy családi nyomozásban veszek részt, a nyomozó csapatból hirtelen mindenki valamilyen módon köthető volt a bűnesetekhez.
A regény nyelvezete egyszerű, letisztult, az előző résztől eltérően itt hiányoznak a trágár kifejezések, ami Peder pálfordulásának tudható be. Néhány fejezet előtt kihallgatási jegyzőkönyvek részletei vannak beékelve, amelyek nyilván az ügy megoldása után készültek, és ami előrevetíti az egyik karakter sorsának alakulását. Ezzel a befejezéssel Ohlsson magasra tette a lécet, kíváncsian várom, hogy miként alakul a folytatás. Márpedig folytatása lesz a sorozatnak, a világhálón fellelhető információk szerint az írónő anyanyelvén már megjelent a következő két rész, a Paradisoffer, valamint a Davidsstjärnor. Remélhetőleg hamarosan a magyarországi könyvesboltok polcaira is felkerülnek.
Kristina Ohlsson így nyilatkozik a regény születéséről a könyv végszavában: „Emlékszem, unatkoztam, és nem tudtam, hogyan szabadulhatnék meg gyorsan ettől az érzéstől. Így írtam egy krimit.” Bízom benne, hogy gyakran rátör majd az unalom, és ebből aztán számos remek történet születik.