A történet látszólag egyszerű: Cacciato közlegény megszökik a frontról, a szakasz pedig utánaered. Dezertálása előtt azt mondta, Párizsba megy. Gyalogosan, Vietnámból. De számomra rögtön az első oldalak után kiderült, hogy ez nem az a fajta háborús könyv. A szereplők viselkedése, a párbeszédek, a hangulatébresztés módszerei, a körülmények ismertetése és a tájleírás eszközei valósággal a szemem elé varázsoltak egy háborús vietnámi képet, amelyet már láttam filmeken, de amelyekből éppen az hiányzott, amit Tim O’Brien a sorok közé szőtt. Ez nem az a történet, ahol a főszereplő kötelezően győz, és nincsenek mindent túlélő hősök, nem az igazság felkutatásáért harcolnak és a boldog végkifejletre is csak egy álmodozó katona képzeletében lehet esély.
Cacciato ugyanis nem szökött meg a frontról – az egész hajsza Berlin tizedes képzeletében játszódik, míg éjszaka őrt áll a tengerparton egy fából ácsolt őrtoronyban. A történet három síkon zajlik: Berlin tizedes éjszakai őrszolgálaton van, elképzeli, hogy Cacciato nyomában végiggyalogolnak Ázsián és Európán, hogy Párizsban kössenek ki, miközben egy-egy fejezetben megismerjük a szakasz mindennapjait: halálfélelmüket, vágyaikat, álmaikat, egymással való élcelődéseiket, a szűnni nem akaró gyalogmeneteket a fullasztó, néma dzsungelben, esőben, párában, sárban és reménytelenségben. Az igazi hősöket pedig nem virágkoszorúval ünneplik, hanem eltemetik.
Tim O’Brien maga is vietnámi veterán, talán ezért is sikerült annyira reálisan megfesteni a szakasz életét, egy katona ábrándozását és gondolatait. Ezért a könyvért számos nemzetközi díjat kapott.