Emlékszem, ez volt az első könyv, amit megvettem. Postán rendeltem, újságból kellett kivágni a megrendelő-szelvényt, aztán izgatottan várni a könyvre. A pénzt persze akkor a szüleim adták, arra nem volt gondom. (Emlékszem, apám is bólogatott, hogy jó választás – pedig szerintem előtte ő sem olvasta.) Alig egy hét alatt megjött a könyv, és furcsamód nem estem neki egyből. Nem volt ez tudatos, de most, hogy visszagondolok, olyan lehetett, mint a borkóstolás: nem ám fenékig, mint a talponállóban, hanem előbb csak megszagolva, aprót kortyolva, ízlelgetve. Nem rémlik, hogy szagolgattam volna, de aztán ahogyan a kezembe került (értsd: hozzáláttam az olvasásához), nem tudtam letenni.
1943-ban Turi Giulianót sajtcsempészésen érik, a forró vérű fiatalember lelő egy carabinierit, így kénytelen a törvény elől a hegyekbe menekülni. Egyre növekvő bandájával itt vívja a saját szabadságharcát a korrupt római kormány és a zsarnok csendőrség ellen. Árulókat végez ki, a szegény parasztok hősies pártfogójává válik. Amikor azonban rájön, hogy az igazi ellensége nem (csak) a római kormány, hanem a szigetet behálózó maffia, az események elkerülhetetlen, drámai véget sejtetve felgyorsulnak. Don Croce Malo, a szicíliai Keresztapa belátja, hogy kicsi a sziget két olyan óriás számára mint ő meg a hegyekben rejtőzködő, a lakosság szimpátiáját minden szinten kiharcoló Turi Giuliano. Ezzel egyidőben Michael Corleone, az amerikai Keresztapa megpróbálja kimenekíteni a fiatal szicíliait Amerikába. Kezdetét veszi a hajsza az idővel.
Mario Puzónak ugyanúgy nem kell cégér, mint a jó bornak. Ha ez az ember egy tollat a kezébe vett, abból csak jó születhetett. A szicíliait 1984-ben írta, a Keresztapa egyik részének a bővebb kifejtése. 1987-ben megfilmesítették, a vásznon Giulianót Christopher Lambert alakította.