Áradó melankólia – John le Carré: Hajsza

Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Baráth Katalin zenél, énekel, sokat olvas és ír. Reklámszöveget, két blogot, és nemrég jelent meg második regénye, A fekete zongora. Az elsőt 2003-ban írta egy ifjúságiregény-pályázatra. Saját bevallása szerint nem szenvedélye az írás, és nincs tele a fiókja „reménytelen kéziratokkal”. A reklámírásnak köszönhetően ébredt rá arra, hogy a szórakoztatás sokkal jobban megy neki, mint egy olyan műfaj, amely felé az utat előírásokkal és szabályokkal kövezték ki. Az olvasoterem.com az olvasási szokásaira volt kíváncsi, mire azt a választ kaptuk, hogy „sokat olvasok, oszt kész”. Kérésünkre azonban nagyon gyorsan és készséggel válaszolt, a kémregények kedvelőinek egy John le Carré könyvet méltat a VIP ajánló rovatban.


John le Carré regényeit olvasni olyan, mintha az ember lassan, komótosan belegázolna a szomorúság feneketlen, méltósággal hömpölygő folyamába. Eleinte azt hisszük, a könyv egy primér kalandokkal telezsúfolt, izgalmas kémregény. De ekkor még csak a bokánkat hűti ennek a folyónak a hűvös vize, és számítsunk rá, hogy minél beljebb jutunk, annál mélyebb lesz az áradat, annál kevésbé lesznek érdekesek a kémkalandok – no nem azért, mintha nem lepne meg bennünket számtalan fordulat, ne bukkanna föl kedves rendszerességgel a közelharc, a szex, no meg az életveszély.

Csak épp egyre kevésbé lesz érdekes.

A figyelem ugyanis fokozatosan eloldódik a rejtély és a leleplezés izgalmától, mert a többnyire magányosan, ám szívósan a céljuk felé törő főhősök elorozzák a fókuszt. Pedig spionéletük megköveteli, hogy szándékaikba, gondolataikba keveseket avassanak be, és ez a kirekesztés sokszor az olvasóra is érvényes. „Kezdetben volt a tett”, szokta mondogatni George Smiley, a szemüveges, esetlen, kövérkés brit kémfőnök, a talán leglegendásabb le Carré-figura, a Karla-trilógia (és így a trilógia második kötetének, a Hajszának is) főalakja, és ehhez híven sokszor mi is csak a főhősök tetteiből olvashatjuk ki, hogy céljukhoz közeledve elbizonytalanodnak küldetésük, elveik, életfilozófiájuk – és persze tetteik helyességében. Ha győznek is (mert azért néha győznek), az örömük, ha ugyan marad valamennyi, savanyú; diadaluk csöndes és árnyékos. A le Carré regényeket éppen ez a vonásuk emeli ki a műfaji irodalomból: olyan univerzálisan és hitelesen szólnak az emberi törékenységről, esendőségről és kiszámíthatatlanságról, hogy az messze túlnő a műfaj keretein.

A Hajszához a Karla-trilógia első kötetén, az Áruláson át jutottam el, nem is igen volt más választásom, mert érdekelt, a csöndes, suta, mégis zseniális George Smiley hogyan veszi föl a harcot Karlával, a szovjet hírszerzés agyafúrt urával, miután az Árulásban kifüstölte a Cégből Karla mélyen beépült vakondját. Az ellencsapás eszközéül Smiley Jerry Westerbyt, a Toszkánában meglapuló tönkrement arisztokratafiút választja. (Rá utal a Hajsza eredeti címe: The Honourable Schoolboy, avagy – a fordítás szóhasználatához igazodva – „a méltóságos nebuló”.) Westerby Hongkongba repül, ahol kezdetét veszi nyomkövető zarándoklata a háborús Kambodzsán, Vietnamon, valamint az ugyancsak kaotikus Laoszon, Thaiföldön át. (A hetvenes években járunk.)

Ettől kezdve két szálon fut a történet. Jerry újságírói szerepbe bújva homályos instrukciókat követ, hogy információkat szerezzen Londonnak. London ezalatt lázas kutatómunkával és fejtöréssel igyekszik összeállítani a kirakóst az érkező darabkákból, hogy végül nyakon csípjék Moszkva, azaz Karla legfontosabb távol-keleti emberét. A hajsza természetesen izgalmas, ám ami igazán lélegzet-elállító, az a látkép, amit az elbeszélő a bombázott keleti városokról, a törvény peremén dolgozó háborús pilótákról, a hongkongi kikötőkről és a gyarmatváros anakronisztikus, kínai-brit elitjéről, valamint lebujokról és követségi vacsorákról, félbolond újságírókról és komikusan pökhendi amerikaiakról rajzol. Mintha újra A csendes amerikai vidékein járnánk. Jerry Westerby ebben a világban kóborol az életét kockáztatva, ebben a világban botlik bele a boldogtalan angol szőke tüneménybe, Lizzie Worthingtonba, és ebben a világban kel egyre kilátástalanabb harcra éledő egyénisége a szolgálati fegyelemmel.

Le Carré hallatlanul elegánsan csinálja az egészet. Úgy írja ezt a monumentális, sokrétegű regényt, mintha oda se figyelne. „Tisztelt közönség, eszem ágában sincs irodalmat művelni, én csak úgy firkálgatok itten.” Ebből a látszólagos szerénységből fakad az a fanyar „kívülálló” humor is, ami (paradox módon) megédesíti a drámát. Ha az ember (én) alig esett túl az első irodalmi próbálkozásain, elkeserítő, sőt, megsemmisítő ekkora tehetséggel, az írni tudásnak ilyen, egyszerre eredeti, alázatos és elsöprő megnyilvánulásával szembesülni. Persze, ha tudnék, se tudnék úgy írni, mint ez az egykori berlini titkosszolga, aki jövőre lesz 80.

Viszont óriási szerencsének tartom, hogy legalább olvashatom.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •