Szerelmes regény, mondaná rá valaki. Én nem szorítom be ilyen szűk kategóriába. Nem „nyálas” és csuparomantika-sztori ez, dehogy. Számomra egy emlékezetes könyv, rajta van a „Majd-egyszer-újra-elolvasom”-listán. Arra is emlékszem, hogy 1996 nyarán Koppenhágában olvastam – akkor az volt Európa kulturális fővárosa, és két előadásra hívtak. Este vendéglátónknál így pihentem ki az egésznapos városnézést.
A Madison megye hídjai olyan olvasmány, amit minden nőnek és minden férfinak el kéne olvasnia. Az író nem babrált azzal, hogy erőltetett, tán addig nem is létezett élethelyzeteket és szavakat találjon ki. Nem bonyolította túl sem a történetet, sem a stílust. Mondhatni száraz és egyszerű a szöveg, mégis: megkapó. Ez a legjobb szó, amit tudok rá. Olyan szöveg és olyan történet, amely maga alá gyűri az olvasót.
Egy világjáró fényképész, a leghíresebb földrajzi folyóirat riportere köszönt be Madison megye tanyái közé. Ezek nem is falvak, csak egymástól távollévő farmok. Francesca él az egyiken, most egyedül, férje távol van. Robert, a fotós csak fényképezni jött. Szerelem lesz abból a pár napból, valami olyasmi, ami megrázza mindkét embert, az életüket, a gondolataikat. Attól kezdve számukra minden másképpen volt és lesz. Aki már megtörtént korábban, az is átértékelődik, és ami ezután még valaha is történhet, más lesz.
Nem véletlenül lett nagysikerű film ebből a könyvből – de ha hirdetik valahol egy moziban, vagy a tévében, csak az nézze meg, aki nem könnyed szórakozásra, nem vígjátékra vágyik. Ez maga az élet. Akik mai világunkban egészséges, tiszta és nagy romantikát keresnek, azok olvassák el. Cinikusok maradjanak tőle távol.
Aki a kezébe veszi a könyvet, csodálkozva tapasztalja majd, hogy valami történt vele, miközben olvasta. Valami jó. Lehet, hogy soha többé nem lesz már az, aki volt – mielőtt elolvasta ezt a művet?
Nekem, akinek gyakorlatilag semmi másra nem marad időm az írás mellett, különös felüdülést jelentett. Azért is él bennem még ennyi évvel később. Nincs időm szépirodalomra, csupa forrásmunkát olvasok, ami kell a (főleg történelmi) munkáimhoz. Ennél nagyobb hát a szerző érdeme – gondolom –, hogy nemcsak elolvastatta velem a könyvét, de előidézte azt is, hogy a regényt már soha többé nem tudom, és nem is akarom elfelejteni. (Nemere István)