Első írásai 1932-ben jelentek meg a Sud című folyóiratban. A négy írásból az első kettő Verlaine-ről és Jehan Rictus-ről értekezik, a harmadikban Bergson késői vallás- és erkölcsfilozófiai munkájával kapcsolatban érzett csalódottságát taglalja, míg a negyedik Nietzschét és Schopenhauert tárgyalja, zenei összefüggésben. Pályafutásának első éveiben nagy hatást gyakorolt rá Nietzsche, Dosztojevszkij és Melville. 1935-ben sok más fiatal értelmiségihez hasonlóan belépett a Francia Kommunista Párt algériai tagozatába, ahol azt a feladatot kapta, hogy a város arab lakosságának körében az antikoloniális és prokomunista propagandát terjessze, és tagokat toborozzon. 1936-ban a Francia Kommunista Párt Moszkva utasítására minden antikolonista propagandát megszüntetett, mondván az gyengítette volna Franciaország védelmét a fegyverkező Németországgal szemben. Camus, aki világéletében az arabok szociális és politikai egyenjogúsága mellett szállt síkra, felháborodott pártja politikáján és hivatalosan is szembekerült a sztálinista vonallal. 1937-ben kizárták a pártból.
Irodalmi hírnevét három regényével és két esszéjével alapozta meg. Első sikere az 1942-ben megjelent Közöny (L’Étranger) volt. A mű alapvető kérdései: ki beszél? kinek? miért? és miért úgy, ahogy? A regényt maga a szerző is többféleképpen értelmezte. Az amerikai kiadás előszavában úgy ír, hogy egy embert azért ítélnek halálra, mert „nem sírt az anyja temetésén”, vagyis nem tartotta magát a „játékszabályokhoz”. Egy előadásában pedig a következőt mondta a regényről: „egy olyan ember története, aki anélkül, hogy hősi pózt venne föl, hajlandó meghalni az igazságért”, „az egyetlen Krisztus, akit megérdemlünk.” Az amerikai regénytechnikával megírt kötet befejezése csak a homályt növeli.
Az 1947-ben megjelent A pestis (La Peste) allegorikus regény jóval kevesebb fejtörésre készteti az olvasót, igaz több alakját is a talányosság lengi körül. A regény az ember rossz ellen vívott harcáról szól, a háttérben pedig a megszállás és az ellenállás Franciaországa húzódik. Az író Roland Barthes-nak írt levelében elismerte, hogy „nyilvánvalóan magában foglalja az európai ellenállás küzdelmét a nácizmus ellen”, de „több is, mint az ellenállás krónikája”, hisz nyitva hagyja a pestis visszatérésének lehetőségét.
Monológregénye, a Bukás (La Chute) egy amszterdami kocsmában és a szavak, Logosz birodalmában játszódik. Főhőse Jean-Baptiste Clamence, az egykor jól menő párizsi ügyvéd, aki „vezeklő bírónak” aposztrofálja magát, alkalmi ismerőse előtt teljesen feltárja múltját és lelkiismeret-vizsgálatot tart. A regény nem egyéb, mint e gyónás minden kétértelműségének a megmutatása. Ezen a ponton a sartre-i „rosszhiszeműség” lélektanához közelít. Clamence mondja, a bűnösség az ember természetes állapota. Megváltás pedig nem létezik: Jézus sem volt „egészen ártatlan”, „elkövetett bűnöket, csak nem tudott róluk.”
Camus a színházi világban is otthonosan mozgott, azonban drámái dramaturgiai tekintetben nem tűnnek ki eredetiségükkel. Legjobb darabja a drámai feszültségű, szenvedélyes retorikájú Caligula, valamint a szintén sikernek tekinthető Sziszüphosz mítosza, amely a küzdelem értelmét hirdette a német megszállás alatt álló Franciaországban. „A küzdelem önmagában betöltheti az ember szívét. Sziszüphoszt boldognak kell elképzelnünk”- mondta a moralista Camus. 1945-ben pedig kijelentette: „Nem vagyok filozófus.”
Camus, egyedüliként állt ki 1956-ban a magyar forradalom ügye mellett. A magyarok vére című kiáltványában így ír a forradalomról: „Létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében ellenszegül a zsarnokságnak. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.”
A Nobel-díj átvételekor nem moralistának, hanem „művésznek” mondta magát. Ennek ellenére minden ízében moralista volt, etikai felfogásának alapja a saját múltjához, az egyszerű dolgokhoz, a hűséghez való ragaszkodás. Alkotóereje teljében 1960. január 4-én autóbalesetben hunyt el.
Forrás: Pál József (főszerk.): Világirodalom, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005; Wikipédia