Marguerite Duras: A szerető

Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Nem tudom, hogyan találkoztam vele először. Annyiszor olvastam, hogy már nem emlékszem ez elsőre. 1984-ben kapott Goncourt-díjat, akkor egyetemre jártam, valószínűleg francia szakos haverjaim ajánlották. Nem tudom megunni.


Ez a bekezdés még nem a regény. Korábban kezdődik, a lassan hagyományos augusztus 20-i budapesti monszunnal. Volt nálunk egy francia srác 2006 augusztus 20-án, amikor lecsapott Budapestre az az emlékezetes vihar. Csak néztük a tetőről, közvetlenül a pánikszerű menekülés előtt, ahogy jön szembe velünk a monszunfal… Na és mondtuk neki, hogy ez ám itt egyáltalán nem szokott lenni, sőt, kifejezetten különleges és egyszeri. Mert hogy ez nem Saigon, vagy India, itt sajnos nincs monszun. Na és Jerome pont egy év után megint nálunk volt augusztus 20-án. Ömlött a víz a városra, és egyszerre mindig legalább három villám cikázott a felhők alján sziporkázva… Jerome meg kaján vigyorral mondta, hogy egyszeri, meg különleges, meg Magyarországon nincs monszun… na persze!

(Imádom. Emberek, nyomassátok csak a hajtógázokat, meg a légszennyezést. Éljen a felmelegedés!)

Annyira, de annyira kell egy francia az igazi esőkhöz. Vízzel teli sötét egek alatt, esőzajban csak franciául lenne szabad megszólalni. Ha nagyon esik, beszéljünk franciául. Trópusi monszunban csak franciául szabad.

Ömmm, igen. Akkor most már majdnem a regénynél tartunk. Marguerite Duras: A szerető. Fél napos olvasmány. Chopint kell hozzá hallgatni. És Eric Satie-t. És Brian Eno távoli, a végtelennél is hosszabb, visszhangzó űrzenéit.

Chopin az esőben. Felhőtornyok. Francia dekadencia. Vízfüggönyök.

Chopint soha nem tudtam hová tenni, egészen addig, míg nem olvastam Duras regényét. A végén, amikor a csaj hajóval megy vissza Franciaországba, és nyilván soha többé nem fogja látni az ő kínaiját, valahol az Indiai óceánon éjszaka a holdfényben meghall egy Chopin etűdöt. Éjszaka van, mindenki alszik, üres a hajó szecessziós nagyterme, de valaki szintén nem tud aludni, és odaült a zongorához… Na, az a halál. Azóta tudom, hogy mi az a Chopin, és hol és mikor kell hallgatni. Az op. 69-2-es valcer. Meg a 34-2-es a-moll, és a 64-2-es.

És ha már Chopin, akkor onnan egyenes csapás vezet Eric Satie-hoz. Satie francia zeneszerző volt, bárzongorista, chansonszerző, a szekrényben ülős Alfred Jarry-nak volt kortársa (és ha jól emlékszem, haverja is – 1866-1925). Zongoraetűdöket írt, elsőre igen egyszerűeket, de ha jobban odahallgatsz, vagy megpróbálkozol velük, akkor kiderül, hogy olyan rafináltak, szinte lehetetlen lejátszani. Satie mániája volt a „bútorzene”. Hogy a zenének nem kell felkavarónak lennie, csak háttérnek, amivel ugyanúgy be kell bútorozni életünk tereit, mint székkel meg asztallal. Ehhez képest csupa moll megadepi és csúcsdekadencia az összes zenéje, és kb alig felkavaróbb, mint egy tájfun a legdurvább fajtából. (A bútorzene egyébként azóta általános gyakorlattá vált, az összes bevásárlóerődben szól valami, meg mindenhol. Hihi.) A 1re Gnossienne (Maids of Knossos). A 1re Gymnopedie (Dance of Sparta). Pieces Frodies no1. Aztán a 2me és a 3me Gymnopedie, nagyjából ebben a sorrendben. Satie-t elég nehéz szerezni, nem egy divatos szerző (franc tudja, miért, pedig durván jó).

Brian Eno pedig: galaktikus csendek, magányok zenéje, borzongatóan idegen és szép. Végtelen mély basszusrezdülések, és távoli, elektronikusan szűrt kórusok, mintha a sötét, fényekkel teli galaxis alapzaja lenne. A Dark-eyed Sister és az Echo of Night a Pearl c. lemezről. És az Apollo c. lemezről ezek: Under Stars, Signals, An Ending (Ascent), Under Stars II, Drift, Stars. Holdfény szitál a pálmaligetekre. Csillagmezők, lámpaszellemek, nappali kísértetek, végtelen esők. Ha nagyon parázol, ne hallgasd. Ne hallgasd későalkonyatkor erdőben. Véletlenül se nézz a hátad mögé. Ne hallgasd nappal se, ha túl sok a fény. Egyáltalán ne hallgasd, mert bele fogsz halni. J

Nem, nem zenéről beszélek, már rég a regénynél tartunk. Ha azt mondjuk, hogy a filmek hatásának legalább 50%-a a zene, akkor miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni az irodalommal is? Véletlenül jöttem rá még gyerekkoromban, hogy ha megfelelő zenét hallgatok az adott könyvhöz, nagyságrenddel megnő a szöveg hatása. Aztán kipróbáltam a barátaimon, és ritka kivétellel működött. Azóta mindig megadom, hogy szerintem mit érdemes hallgatni a szöveghez. És én magam is mindig zenékkel dolgozom. Addig le se írok egy sort se, míg ki nem találtam, hogy milyen zene tartozik az adott fejezethez, vagy bekezdéshez.

Végül is minden művészet, zene, irodalom, film, stb., alapvetően kábítószer. Arra szolgál, hogy stimuláljuk a civilizációs térben védtelenné vált érzékeinket. Pont úgy narkózunk vele, mint a borral, fűvel, LSD-vel. Minden eszköz megengedett, sőt kötelező, amivel növelni lehet a hatást. És leginkább zenével lehet.

Najó, akkor most vissza. Tehát Marguerite Duras: A szerető. Vigyázz, ez a regény a legdurvább drogok közé tartozik.

1930 körül, Indokína, Saigon környéke. Egy csonka család, az apa már meghalt. Fehér franciák, de nyomorognak. Anya, akinek saját bevallása szerint nincs tehetsége az élethez. Tanító Sadek-ben, Saigonnal szemben a Mekong túlsó partján, a helyi iskolában. Csak a legnagyobb fiát szereti, nem tudja, miért. Ez a legnagyobb fiú egy durván szép ópiumfüggő dúvad, úgy húsz körül. A középső fiú 17, teli van lánnyal, lánygénekkel, és retteg a bátyjától. Arra készül, hogy egyszer majd lelövi. A harmadik gyerek egy lány, a történet idején 15 és fél. Ő meséli el az egész történetet egyes szám elsőben. A szerető először is az ő története.

Szóval ő meséli, de nem 15 és fél évesen, hanem évtizedekkel később. Hol egyes elsőben, hol harmadik személyben beszél a kamaszkori saját magáról, néha akár egyetlen mondaton belül is váltogatva. „A kompon, nézzék csak, még hosszú a hajam. Tizenöt és fél éves vagyok… A test sovány, szinte csenevész, alig domborodó mell… A puhakalapos kislány ott áll a folyó iszapos derengésében, egymagában a komp fedélzetén, a korlátra könyökölve.” Ettől a kettőségtől egyszerre lesz nagyon személyes, ugyanakkor irdatlanul távoli. Pusztán ebből is érezni, hogy milyen végtelenül távol van tőlünk Indokína, meg azt is, hogy 15 évesnek lenni, az mindig egy másik bolygó.

Mindig szomorú egy kicsit, amikor boldog, akkor is. A nevét adhatná ennek a szomorúságnak, annyira a sajátja. Saigonban jár a francia gyarmati gimnáziumba, internátusban lakik. Ő meg a barátnője franciák, a többi lány mind viet. Ünnepeken otthon van Sadekben, aztán busszal megy vissza Saigonba, a bennszülöttek között, a buszon szinte mindig ő az egyetlen francia.

A Mekong (akkora, mint a Duna tízszer, vagy még annál is, és lapos, és hömpölyög, és vörössárga az iszaptól, és növényszigeteket meg döglött bivalyokat sodor – körben pedig pálmaerdők és rizsföldek), tehát a Mekong kompján egyszer megismerkedik egy dúsgazdag, 27 éves kínai pasival. A kínaiakat megvetik, még a helyiek, a vietnamiak is, viszont az ő kezükben van a kereskedelem és az ingatlanpiac. A kínai pasi apja a leggazdagabb ingatlankereskedő Kokinkinában (= Vietnam déli része). Soha ki nem mozdul Mekong-parti palotájából, ott fekszik a márványos hálószobában, ópiumpipát szív, és irányítja fél Kokinkina kereskedelmét. A fiú élvezheti a vagyont, de nem nyúlhat semmihez. Nem szólhat bele semmibe. Jobb híján szeretőket tart, és autókázik hatalmas csillogófekete Morris Léon-Bollée autóján, ma már olyanok nincsenek. Az autóhoz saját sofőrje van, fehér egyenruhában. Majd előbb-utóbb férjül adja az apja egy hasonlóan gazdag kínai lányhoz.

Minden adott tehát: a kínai pasi, aki társadalmilag megvetett kívülálló, de mivel dúsgazdag, szociálisan mégis high end, a francia csaj, aki a legfelső társadalmi csoportba tartozna, de szegény, éppen csak nem éheznek, a korkülönbség, a lány ráadásul a törvényileg tiltott korosztályba tartozik, plusz a francia gyarmat miazmás, trópusi világa, amely szinte nyomtalanul szívja fel a frankofon szellemet. (De a francia is Indokínát. A francia gyarmatosítás, szemben az angollal, szinte mindenhol katasztrofális eredménnyel jár; de a francia nyelv, a francia világ és a Maghreb, valamint Indokína egymásbaolvadásából ugyanakkor mindig valami hidegrázásosan őrült és szép és drámai születik.)

Jó. Szóval megismerkednek a kompon. A férfi elviszi a lányt az autóján Saigonba (úgy mégiscsak kényelmesebb, mint busszal). A lány a következő másfél évet részben az internátusban, nagyrészt azonban a férfi Cholon kerületi legénylakásában tölti. Naphosszat kefélnek, de nem mernek egymásba szeretni. Tudják, hogy innen sehová nem vezet ösvény. Időnként lezúdul a monszun, és gőzölög a gyarmati utcákon.

A regény első körben ezeknek a találkozásoknak a története. Szeretkezések, és az ugyeminemszeretjükegymást története.

Közben meg, amikor nem lehet már tovább titkolni a viszonyt, a kínai időnként meghívja a lány egész családját vacsorázni meg táncolni a legmenőbb saigoni helyekre – egész év alatt nincs annyi jövedelmük, mint amibe egy ilyen este kerül -, de azok nem szólnak hozzá soha egy szót sem. A lányhoz beszélnek, hozzá intézik azokat a szavakat is, amik a kínainak szólnak. Megvetik a kínait, de elfogadják a meghívásait. Ők ilyen helyekre máshogy el se juthatnának. Elfogadják (a lány közvetítésével) a pénzét is.

Távoli, magányos, kétszemélyes világ az övék, ahová, bármilyen valószínűtlen, de el lehet jutni, továbbmenni viszont lehetetlen. A társadalmi rang, a szociális korlátok, a korkülönbség, a vagyoni helyzet külön-külön is átléphetetlen, és itt mind együtt van. És ezer szállal összefügg a távol-keleti francia gyarmat valóságának minden zeg-zugával.

Ott van, félmondatokban, összefüggésekben, utalásokban a Mekong-delta (a későbbi Dél-Vietnam: japán, francia és amerikai háborúk jól ismert helyszínei) egész világa, a redezettség és zűrzavar, amit a korrupt francia hivatalnokok és szeretőik, feleségeik megpróbálnak irányítani, de persze nem tudnak. Nem is lehet. Kilátástalan… és gyönyörű, mint a lány és a kínai szerelme.

Mert igazi szerelem ez. Igaziak a szeretkezéseik is. Érzékibb minden pornográfiánál, tárgyilagosan pontos nyelven. „Elmerül benne. Először a fájdalomban. Aztán ezt is magáévá teszi, a fájdalom átalakul, lassan kiszakad a lányból, és az élvezet felé sodródik, a lánnyal egybefonódva. A tenger, formátlanul, semmihez se hasonlíthatón. A kép már ott, a kompon, még mielőtt eljött volna az órája, részese a pillanatnak… Nem tudtam, hogy ilyenkor vérzik az ember. Megkérdezi, fájt-e, mondom, nem, azt mondja, örül neki. Letörli a vért, megmosdat. Hagyom, hadd csinálja…A város morajlása olyan erős az emlékezetemben, mint egy film teljes hangerőre csavart, fülsiketítő háttérzaja… Megmondom neki, hogy kívánom. Azt mondja, rögtön tudta, már ott a kompon, hogy ilyen leszek az első szeretkezésem után, hogy szeretni fogom a szerelmet, azt mondja, most már tisztában van vele, hogy meg fogom csalni, hogy nem lesz mellettem olyan férfi, akit meg ne csalnék. Örülök a jóslatának, meg is mondom neki. Erre elveszti a fejét, elkeseredésében rám veti magát, gyerekmellemet harapdálja, ordít, sérteget. Lehunyom a szememet, annyira jólesik.”

Döbbenetesen erős regény, tömény, és mégis lebeg, mint az ópiumbarlangok füstje. Irdatlan lendülete van, egyetlen fölösleges félmondat nélkül, bár a világ, amit megjelenít, lassú. Úgy árad, ellenállhatatlanul, mint a Mekong töméntelen vize a Madársíkságon a tenger felé.

Nem akarok többet mondani róla, talán nem is lehet.

Ilyen regényeket keresek kamaszkorom óta, amelyek úgy hatnak, mint a drog. Trip, amelyben elvileg ismersz mindent, mégsem ismersz rá semmire. Amit, ha egyszer megtapasztaltál / elolvastál, többé már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt volt.

(Egyébként készült belőle film is, kivételesen egyenrangú a regénnyel. De előbb akkor is olvasni kell. Jane March játszotta a csajt (amikor még gyönyörű volt, törékeny, romlott és ártatlan), és Jean-Jacques Annaud rendezte, és betegesen jó. Ilyesmit csak a franciák tudnak jól megcsinálni.)


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •