Sűrű, hideg, novemberi esőben botorkálva fordulok be az utcába. Hirtelen, szinte véletlen kéretlen, de esetlen esésben lettem én vétlen. Gyorsan talpra állok, s máris tovább állok, szinte szállok, s keresem azt a számot, ami elvezet ahhoz a házhoz. És meg van az a ház, ím, ahol születik a rím. Kezem, lábam elhányom, itt lakik a Rímhányó, s mindjárt meglátom. Azon nyomban csengetek máris:
– Azt hittem, a szomszédom az, a Máris! – mondja cinkos mosollyal, így lépek be hangos kacajjal. – Bocsásson meg kedves, de eme fele cseppett nedves, nemde? – mutat esésem nyomára.
– Igen, elestem minden igyekezetem dacára.
Mindig ennyire spontánul jönnek a rímek? Vagy azért néha Önnek is csűrni, csavarni szükségeltetik a szavakat? – kérdem most már a lényegre rátérve, kezemet noteszomra rátéve, testemet kényelmes fotelben helyeselve.
Tudja, az sok mindentől függ. Amikor egy komikus szituációban vagyok, szinte azonnal tudok egy sort generálni. Egy komplett vers megszerkesztésére viszont nekem is sok időre van szükségem, hogy az úgy működjön, ahogy elképzelem.
Az Ön dolga költőtársaihoz képest, szerintem sokkal nehezebb. Azért mondom ezt, mert akármelyik versét elolvasva, nem érezni az izzadságszagot, nem érezni, hogy na még beszúrom ezt a szót, mert remekül passzol a fentihez. Nem erőltetettek a sorok, a poénok úgy működnek, hogy észre sem venni, itt komoly és bravúros megoldások vannak. Ön, hogy látja?
Nem gondolom, hogy az én munkám nehezebb lenne, mint bármelyik más költőé. Nekik is ugyanúgy működtetni kell egy metaforát, egy hasonlatot, hogy az ne tűnjön erőltetettnek, a maga szavával élve izzadságszagúnak.
De azért mégis a nehezebb fordítói munkákat Önre bízták, például a Macskákét is, amely aztán annyira sikeres lett, hogy az Érdemes művész címét is kiérdemelte.
Hát igen, rám bízták azokat a műveket, amelyeket reménytelen fordítói feladatnak véltek. Azonban számomra nincs olyan, hogy reménytelen. Nekem egy nagyon nagy kihívást jelent, olyasvalamit megcsinálni, amelyről már mások rég letettek. A verseimben is mindig a tökéletesre törekszem, addig nem nyugszom, míg minden egyes szó, sor nincs a helyén, nincs a megfelelő rímen úgymond.
No, de kíváncsi lennék, hogy is indult ez a rímfaragás? Mikor jött rá, hogy a szavakban több van pusztán a jelentésnél?
Tudja, még diák koromban születtek meg az első sorok. Akkoriban sokat reméltem az élettől (tűnődik kicsit, a semmibe merengve, majd folytatja), vágytam a dicsőségre, de olyan téren, ahol nem távolról csodálnak, hanem megölelnek és hátba veregetnek. És itt a hátba veregetés szó szerint értendő (mosolyodik el), ugyanis az első versek órák alatt íródtak, amelyeket majd szünetben olvastam fel kis közönségemnek. Ha elnyerte tetszésüket az adott vers, lelkesen el is náspángoltak. Amikor nem ütöttek elég rendesen (ismét mosolyog), kétségek gyötörtek, hogy talán nem tetszett nekik, amit hallottak, és nem sikerült remekművet alkotni. Majd érettségi után is tovább írtam, annak ellenére, hogy ugye már lelkes ütlegelő közönségem nem volt ott.
Ha jól tudom az zene sem állt Öntől messze, olyannyira, hogy muzsikusnak készült, végül opera szakon végzett.
Igen, a zene nagy szerelem volt az életemben, a Zeneakadémián tanultam brácsázni, majd egy baleset következtében eltörött az ujjam, így végül opera szakon végeztem.
Elvitték a frontra, majd hadifogságba került. Engedje meg, hogy idézzek egy verséből, amely hadifogsága idején született:
„Körülöttem füstös üstök:
készül a früstük!
Izmaim már merevek,
úgy kavarok-keverek.
És sűrű cseppet izzadok, hogy hízzatok!”
Ezek szerint nem veszítette el humorát a nehéz időszakokban sem.
A humor az embert sok mindenen átsegíti. Tulajdonképpen szerencsém is volt, mert fogságom idején, elsősorban zenész lettem. A Cseh Filharmonikusok néhány katonaként fogságba esett tagjával lágerzenekart alapítottunk, mellyel rendszeresen fel is léptünk. Zenészként különböző kiváltságokat élveztünk, például gyakran osztottak be konyhai szolgálatra. Így született meg az imént említett vers is (szerk.megj: Amikor szakács voltam a fogságban).
Hazatérése után, hogyan boldogult?
Huszonöt évesen tértem haza. Próbáltam megélni valahogy, verseimet adtam el különféle újságoknak, közben újakat is írtam. Fordulópontként pedig azt tartom számon, amikor is Várkonyi Zoltán volt diáktársam beszervez egy akkori divatos ún. haknibrigádba. A sok borzalom után, amit az emberek átéltek, vágytak egy kis szórakozásra. Televízió híján pedig színházakban, szórakozóhelyek pódiumain állandóan vidám műsor volt terítéken és a közönség szórakozhatott.
Fellépéseinek köszönhetően pedig egyre népszerűbb lett, a magyar szórakoztató ipar egyik legnagyobb alakjának számított. Volt igazgató, rádióban szórakoztatott, az Országos Filharmóniánál később még a televízióban is. A közönség akkoriban, mégis mint konferanszié szerette meg. Minek tudja be ezt a sikert?
Nem tudom, talán az emberek kaphatóak voltak az ilyen fajta újdonságra. Én sosem improvizáltam, nem meséltem vicceket, nem mondtam minden alkalommal új történeteket. Csupán a verseimet mondtam. Már a közönség is tudta kívülről őket.
A költők többnyire rossz versmondók, Ön mégis utolérhetetlenül szavalt verseket. Hogyan magyarázza ezt a fajta kettősséget?
Köszönöm a dicséretet. Először is nem nevezném magam költőnek, inkább a versírót szeretem használni. Másodszor pedig, talán a zenei adottságaimnak köszönhetem, hogy elválasztom a vers zenei és prózai elemeit. Amit mondtam, az úgy hangzott mintha akkor találtam volna ki, és egy-egy fontos rím kimondásakor én is örültem az ily módon alátámasztást nyert tartami igazságnak.
Azonban nem volt egyszerű megfelelni a kor politikai elvárásainak, ugye?
Pontosan, minden egyes szót patikamérlegen kellett kimérni. Nemcsak azt írták elő, hogy miről nem szabad, hanem azt is, amiről feltétlenül szólni kellett.
Lényegében Ön megkerülte ezt a feladatot a groteszk nyelvi leleménnyel felépített frappáns állatverseivel, amelyek emberi gyengeségeinkre is rávilágítanak.
Igen, nagyon szeretem az állatmeséket, kiváló főszereplői lehetnek egy-egy tanulságos, burkolt célzás, mondanivaló kifejezésére.
Nem lehet nem elmenni, így az Animáció Világnapján, hogy olyan nagyszerű rajzfilmek születtek az Ön keze nyomán, mint a Mézga család vagy a Kérem a következőt, ismertebb nevén a Dr. Bubó. Hogy születtek ezek a rajzfilmek?
Váratlanul jött a Mézga felkérés, egy kényszerhelyzetben született rajzfilm volt ez, amely hát nem várt sikert ért el. Ezen a sikeren felbuzdulva, fogant meg a gondolat, hogy kellene valami mást még csinálni. Így született meg a Kérem a következőt.
Aminek ugye volt egy előzménye, verses előzménye „A bölcs bagoly”? Árulja el kérem, melyik az Ön kedvenc verse? Nekem kétség kívül, „A teve fohásza” a nagy favoritom?
Nincs kedvencem, mindegyiket ugyanannyira szeretem.
Megkérdezhetem így végezetül, hogy a „Rímhányó” jelzőt Ön találta ki, vagy mint ahogy olvasni lehet sok helyen barátai akasztották neve mellé?
Kikérem magamnak, ezt a nevet én alkottam (mosolyog szerényen), nehogy valaki hamarabb kitalálja.
Köszönöm az interjút, egy élmény volt Önnel beszélgetni.
Az esőben fordulok vissza, elmém még szavait issza: – jöjjön majd vissza, ha valami nem tiszta! Gyorsan lépkedve, gondolatokkal telítve, mit sem sejtve járdáról lelépve, egy eszköz közelede, mely dudaszót ereszte: – menjen el innen, ha kedves élete!
Megijedtem menten, magamat mentem, én innen mentem. Mikor megindultam majdnem, megébredtem persze. Nem megyek hát vissza…, most már minden tiszta.