Sebastian Fitzek: A terápia

100
Vidd hírét!
 
 

Sebastian Fitzek 39 éves német újságíró, író, 1971-ben született Berlinben. Jogi diplomát szerzett, és mielőtt írni kezdett volna, rádiós és televíziós körökben dolgozott. Első könyve, A terápia 2006-ban jelent meg, és hatalmas sikert aratott Németországban, a világszerte nagy népszerűségnek örvendő könyvet, A Da Vinci-kódot taszította le a bestseller-listák éléről. Ezt követően Fitzeknek újabb négy könyve látott napvilágot. Magyarul eddig mindössze A terápia jelent meg a szegedi Könyvmolyképző Kiadó gondozásában, a Vörös pöttyös könyvek sorozat keretében.

A pszichothriller főszereplője Viktor Larenz, egy híres és jómódú pszichiáter, akinek eltűnik 12 éves lánya, Josy. Négy év telik el a tragikus esemény óta, Viktor az alkoholba menekülve próbálja feldolgozni a történteket, viszont eközben tönkremegy házassága és a karrierje is romokban hever, kénytelen feladni praxisát. Viktor az északi-tengeri Parkum szigetén található nyaralójukba vonul vissza, hogy a Bunte című lap felkérésének eleget téve nyugodt körülménye között megválaszolja a vele készítendő exkluzív interjú kérdéseit és eközben leszámoljon a múlttal, rendbe szedje életét.

Egy napon azonban ismeretlen nő jelenik meg a háznál és arra kéri a pszichiátert, hogy kezelje őt. Anna Spiegel íróként mutatkozik be és igen furcsa skizofrén kényszerképzetekről számol be, amelyek régóta kínozzák: minden képzeletében megszülető és könyveiben megformált szereplő valóságossá válik, része lesz az életének. Viktor vonakodik elvállalni a kezelést, de amikor Anna beszélni kezd legújabb látomás-sorozatáról, egy újra és újra felbukkanó kislányról, aki több vonatkozásban is kísértetiesen hasonlít eltűnt lányára, elvállalja a kezelést.

A terápia viszont korántsem szokványos, inkább egy kihallgatássá fajul, egy nyomozásba megy át, amelyben Kai Strathmann magánnyomozó a kontinensről segíti Viktort, és ahogy egyre több dologra derül fény, egyre inkább körvonalazódik a borzalmas tragédia. Ezzel egyidőben azonban a történet is egyre kuszább lesz, mígnem az olvasó maga sem tudja eldönteni, hogy mi a valóság és mi a kínzó látomások szüleménye, mi az, ami feltárult a történetből, és mi az, ami még homályosabbá tette azt. Egy idő után pedig már semmi sem az, aminek látszik.

A könyvet nagy várakozással vettem kézbe, hiszen nagy rajongója vagyok a pszichothriller műfajának, az utóbbi időben viszont kevés alkalmam volt ide sorolható írásokat olvasni. Az olvasás közben, és azt követően is vegyes érzelmek kavarogtak bennem, alapvetően tetszett a könyv, de mégis maradt bennem valamiféle hiányérzet. A borítón szereplő ajánlásokkal ellentétben szerintem azért nem egy letehetetlen könyv, sokszor inkább a kíváncsiság volt, ami arra késztetett, hogy ne szakítsam félbe az olvasást.

Sebastian Fitzek jól szövi a cselekményt, kellőképpen (és egyben elégségesen) összekuszálja ahhoz, hogy érdekessé tegye, viszont volt valami, ami engem borzasztóan zavart: helyenként egy-egy rövid utalással annyira próbálta egy adott eseményre vagy végkifejletre összpontosítani az olvasó figyelmét, hogy már nagyon korán biztos voltam benne, hogy nem az általa sugallt módon fog zárulni a történet, sőt szinte a végkifejletet is sikerült kibogozni. Nem mondom, hogy a végére tartogatott csattanó(k) rosszul sikerült(ek), viszont számomra sokkal erőteljesebb lett volna az összhatás, hogyha az említett finom  sugallásokat kihagyja a cselekményből. Emellett volt még egy zavaró tényező, ami viszont nekem igencsak közhelyesnek tűnt: a szigeten kialakuló és a szereplők közlekedését/kommunikációját nehezítő vihar egy olyan mellékaspektus, ami számos ismert műben felbukkant már, és számomra eléggé lerágott csontnak tűnik.

Ami kimondottan tetszett: a cselekmény mellett arra is kellő figyelmet fordított a szerző, hogy a szereplőket és a környezetüket fizikai szempontból is kellőképpen részletesen bemutassa, anélkül, hogy ezek unalmas leírásokká válnának. Továbbá szimpatikussá tette számomra az a tény is Sebastian Fitzek-et, hogy saját életéből is beemelt néhány részletet a könyvbe (a fekete golden retriever, vagy a Parkum szigeti nyaraló), amire persze csak azután jöttem rá, hogy utánaolvastam a szerzőnek.

Összességében véve egy szerethető olvasmány, amit azonban nem feltétlenül a pszichothrillerekre jellemző borzongás tesz érdekessé. Kíváncsi vagyok, hogy a filmipar ráharap-e majd a könyvre, szerintem ugyanis egész izgalmas filmet lehetne  készíteni belőle, amiben egy-egy momentumot talán hatásosabban meg lehetne rajzolni, mint ahogy az az írott műben történt.


Vidd hírét!