Ha 9/11-re egyre csak azt mondják, hogy megváltoztatta a világot, hogy utána már semmi sem olyan mint előtte volt, akkor igaz ez 1986 április 26-ára is. Ezen a napon robbant fel a csernobili atomerőmű négyes blokkja. Stolmár Aladár könyve, Az én Csernobilom először jelenik meg magyarul, a Silenos Kiadónak köszönhetően kerül a magyar olvasók kezébe. A szerző a szakértő szemével vizsgálja a katasztrófát kiváltó okokat és az előzményeket.
Stolmár Aladár egyike az első magyar atomerőműves mérnököknek. Moszkvai tanulmányai után a Paksi Atomerőmű tervezése során a szovjet 
partnerekkel közösen ő dolgozta ki az új, a nemzetközi előírásoknak megfelelő atomerőművi biztonsági szabványt a szovjet VVER típusú atomerőművekre. Ehhez kapcsolódott az eleddig még nem publikált, meghiúsult kísérlet is, mely a Szovjetunióban épült RBMK típusú atomerőműveknek ezen szabványok szerinti átalakítására irányult. Stolmár 1985-ben az USA-ba emigrált. Az Amerikai Energiaügyi Minisztérium megbízásából aktív szerepet vállalt a csernobili üzemzavar kivizsgálásában.
Stolmár szerint a csernobili konstrukció helyből hibás volt. A radioaktív izotópok környezetbe való jutását egy atomerőműnél három, egymástól független elválasztófallal akadályozzák meg. Ezek: az üzemanyag burkolata; a reaktortartály és a kapcsolódó csővezetékek, hőátadó-felületek falai; valamint egy maximális lehetséges nyomásra méretezett épületfal, az úgynevezett containment. Az RBMK-reaktoroknál (ilyen volt a csernobili is) a reaktor hatalmas méretei miatt az épület egészének a lehetséges legangyobb nyomásra méretezése megvalósíthatatlan. A katasztrófát persze nem ez időzte elő, ez a tervezési hiba csak a káros sugárzás méreteit nem volt képes korlátozni. Az üzemzavarhoz vezető okok között megemlíti azt is, hogy a robbanást megelőzően a villamosenergia-hálózat diszpécserének utasítására a reaktort órákon keresztül csökkentett teljesítménye
n tartották.
Mi is történt tehát? A csernobili atomerőmű 4-es reaktorában karbantartás céljából leállításra készülődtek. Ennek érdekében a reaktor teljesítményét csökkentették. Aztán – a lehető leghétköznapibb nyelven fogalmazva – valaki fentről szólt, hogy még kell energia, ezért a fokozatos leállást beszüntették, és csökkentett teljesítményen tartották a blokkot. (Ez utóbbit már csak úgy voltam képes megrágni, hogy utánaolvastam.) Az alacsonyabb teljesítményen való tartós üzemelés következtében a reaktor középső része elmérgeződött. Bekövetkezett a xenonmérgezés. Meg a forráskrízis. …és ugyanúgy elveszítettem a fonalat, mint diákkoromban kémia- és/vagy fizikaórán.
Stolmár Aladár könyvével két problémám van, az egyik a másikból fakad. Az első az, hogy túlságosan a szakértő szemével magyarázza a katasztrófát, nem fűzi hozzá a hétköznapi emberek nyelvén is érthető magyarázatokat, nem tér ki olyan dolgokra, amelyek az utca emberét jobban érdekelnék. Szigorúan a tényeket és a szakértő megállapításait közli, olyan az egész, mintha mérnököknek szánt elemzés lenne. Ebből kifolyólag rövid. Ha villamosmérnök veszi a kezébe, biztosan kétszer is elolvassa majd egy hosszú téli estén; ha viszont olyannak a kezébe kerül, aki – akárcsak én – nem ismeri ki magát az olyan kifejezések között, mint a cirkónium-vízgőz, a neutronelnyelő, az autokatalizált oxidációs folyamat vagy a grafitmoderátor, akkor csalódni fog benne. Pedig a téma érdekes és közel 25 év távlatából is aktuális. Oroszországban jelenleg is 11 RBMK típusú atomerőmű üzemel, a katasztrófa bármikor megismétlődhet. Azt is fontos aláhúzni, hogy a csernobili üzemzavar idején az RBMK típusú reaktorokat a Vörös Hadsereg üzemeltette, holott ezeknek szigorúan villamosenergia-termelői feladatuk lehetett. Ezekre viszont a szerző csak egy-egy mondat erejéig tér ki.