Ljudmila Ulickaja úgy fűzi egymás mellé elbeszéléseit az Elsők és utolsók című kötetében, mint valami gyöngyöket. Különálló elbeszélésekről van szó, mindegyik a saját fényét hordozza, mégis van egy alig látható, halvány kapocs, ami összeköti őket, teljes gyöngyfüzért alkotva belőlük. Egyes elbeszéléseket a mellékszereplők
kötnek össze, mások csak az írónő utánozhatatlan stílusának köszönhetően illeszkednek olyan jól az előzőhöz, de mindegyik arra ösztönöz, hogy még egyet és még egyet elolvass, a végére pedig már akár lassabban is olvasnál, csakhogy minél több maradjon a füzérből.
A kötetet maga Ulickaja szerkesztette már korábban is megjelent elbeszélésekből. A könyvet három részre tagolta, az első a Szegény rokonok címet viseli, ebben családi történeteket mesél; a második rész címe a Kislányok, ebben gyerekek történetei találhatóak; a harmadik részben, az Elsők és utolsókban vegyes témákhoz nyúl a szerző, ebben figyelhető meg legkevésbé az a finom szál, amely apró utalások révén az első két részben olyan érzékletesen összekötött egy-egy mozzanatot az egyes elbeszélésekben. A novellák szereplői szinte kivétel nélkül orosz zsidók (máshol, ritkábban örmények), a cselekmények a 20. század különböző korszakaiban zajlanak, ebből következően van olyan, ahol a főszereplő büszkén, de legalábbis mindenféle következmény nélkül vállalhatja hovatartozását (Genele a Táskás Genele c. elbeszélésből), míg máshol szégyenkeznie kell az miatt, hogy zsidó (Lilja az Ugyanabban az évben, március másodikán… c. elbeszélésben).
Leginkább az első ciklusban figyelhető meg a szereplők ismételt felbukkanása: az első elbeszélés főszereplőit éppen csak megemlíti a másodikban, a harmadikban pedig szó esik a második elbeszélés központi figurájáról, de van olyan, hogy valaki(k)re utal később is. Ez egyébként esetenként alig több egy-két elejtett mondatnál, de elég egyértlemű ahhoz, hogy az olvasó tudja: nem másról, hanem arról az Anna Markovnáról, arról a Liljáról meg azokról az Oganyeszjan ikrekről van szó. A történetek ilyenformán egy ideig ugyanannak a közösségnek, ugyanannak a lakóháznak vagy utcának a szereplőiről szólnak, van közöttük elszegényedett asszony, szerelemre éhes anya, határozott, nehéz természetű nagyanyó és a tanárnőjébe titkon szerelmes kislány.
Ulickaja annyira édesen és lágyan fűzi ezeknek a történeteknek a sorait, hogy odaképzeljük magunkat az alig kilenc négyzetméteres lakásba, ahol nehéz az élet a lányát egyedül nevelő anyának, de megvannak a maga örömei; vagy az okos trükkel magának svájci férjet fogó nő életébe, akivel együttérzünk, amikor Moszkvába visszatérve édes nosztalgia ejti rabul, de mégis hátat fordít mindennek, ami korábban az élete volt, és visszamegy Svájcba. Minden egyes elbeszélésnél úgy érezzük, hogy ez a történet kicsit a mienk is: ha nem konkrétan a tied vagy az enyém, de a szomszédé, valamelyik rokoné.
A népszerű orosz írónőnek magyar nyelven ez a kilencedik kötete, a korábbiakhoz hasonlóan ez is a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A kiadó 2003-ban hozta el Magyarországra Ulickáját, azóta – 2007 kivételével – évente legalább egy kötettel örvendezteti meg olvasóit.