John le Carré: A mi emberünk

100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Az új hidegháború egyes elemeiben kísértetiesen hasonlít ama régire. Ha van olyan, aki ezt a lehető legjobban képes felmérni, a belső kapcsolatok kivesézni, a folyamatokat ábrázolni, akkor ez John le Carré, a kémregények mestere. A mi emberünkben sem hazudtolja meg önmagát. A nyers valóságot olyan andalító, édes ugyanakkor mindvégig feszült történetbe ágyazza, amitől helyenként ledöbbenve egyszerűen csak megállsz és elismerően bólogatsz: igen, ez az a tollforgatás. Le Carré még 79 évesen is úgy ír, hogy az olvasó minden egyes szavát kénytelen megízlelni, a mondatokat újraolvasni, egy bekezdés végén megállni, hogy a hatást minél tovább élvezhesse. Ezt a könyvet nem szabad, de nem is lehet gyorsan olvasni.


Az új évezred is hozott egy hidegháborút. Ez a hidegháború is munkát ad az egyes országok titkosszolgálatainak, a kémek világába legfeljebb a technika hozott némi változást. Le Carré kémei most is ugyanúgy dolgoznak. Gyalogosan és autóval követik egymást, lehallgatnak telefonokat, titkosítanak telefonokat, diplomáciai útvonalakon üzennek – mindezek nem változtak. A szereplők, az eszmék és a mozgatórugók azonban merőben újak. Ma már bankárok, politikusok és bűnözők testesítik meg a cselszövőket, a hatalmi harc élesebb, mint valaha, és az érdekek gyakran a józan ész ellen diktálnak. Olyannyira, hogy a lélegzeted elakad.

Perry, a fiatal oxfordi tanár, és barátnője, Gail, az ügyvédnő éppen Antiguán nyaralnak, amikor a nyakukra szakad egy orosz disszidens. Gyima az orosz bűnözői körök könyvelője, a világ egyik leghozzáértőbb pénzmosója. A segítségével az orosz maffia dollármilliárdokat forgat át és tesz tisztába. Gyimának azonban elege lett, ráadásul pár hete az oroszok szabályszerűen kivégezték egyik tanítványát, mert egy kis aprót vett magához a kasszából. Gyima úgy dönt, hogy kitálal az angol titkosszolgálatnak, cserébe azt kéri, hogy neki és családjának menedéket biztosítsanak Angliában. Közvetítőnek a fiatal brit házaspárt nézi ki. Ők pedig vállalják, és ezzel kezdetét veszi a kötéltánc. A titkosszolgálatnál ugyanis nem mindenki érzi úgy, hogy egy orosz bűnöző gyónása a Szolgálatra tartozna, ráadásul Gyima birtokában olyan személyekről vannak terhelő bizonyítékok, akiket a Szolgálat egyszerűen nem piszkálhat. Egyszerűen nem teheti meg.

Arról, ahogy le Carré ír, már mi is, és más is ódákat zengett – Baráth Katalin is hasonlóképp, amikor nálunk, a VIP-ajánlóban a Hajszát méltatta. Ismétlem magam, de mást nem tehetek: a sorok közé csempészett humor és irónia egyedi, a karakterek megformázása utánozhatatlan, a párbeszédek annyira szellemesek, hogy azt már tanítani sem lehet. Azok pedig, akik le Carrét eddig kihagyták, mert a kémregényeket nem érzik magukhoz közelállónak, nagyon gyorsan felejtsék el ezt a klisét. Le Carré úgy ír kémregényt, hogy közben nem (csak) kémregényt ír. A mi emberünk hősei hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, a saját világukkal, a miénkkel, a tieddel. Nincsenek üldözős jelenetek, nincs lövöldözés, nincs hi-tech, nincs 007. Emberek vannak, a gondjaik domborodnak ki: az elhidegült házasság, a teherbe esett tizenéves, az árván maradt kicsik, egy párkapcsolat és annak megpróbáltatásai, az intézetbe zárt kamasz. Hogy mitől lesz ez mégis kémregény? Hát ott van a disszidálni készülő Gyima, a nemzetközi bűnszövetkezetek, a pénzintézetek és a politika összefonódása, és mindezt az előbbiekkel le Carré mesterien szövi össze. Ettől lesz utánozhatatlan.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •