Ray Rigby szereplői minden tekintetben egy háború melléktermékei. Persze, lehet, hogy McGrath és Bartlett háború nélkül, a magánéletben is csavargó, bűnöző lett volna, de itt nem az a kérdés, hogy mi lett volna, ha… A regény cserelménye a második világháború idején játszódik a brit hadsereg egy észak-afrikai büntetőtáborában. Wilson főtörzs, a tábor mindenható ura kegyetlenül bánik a foglyokkal. Kőből és homokból dombot építtet velük, hogy a felügyelőtisztek azon gyakorlatoztathassák az elítélteket. A célja az, hogy lelkileg megtörje a foglyokat, hogy a táborból 
egyszer majd távozva inkább a fronton való harcot válasszák, semmint a lógást, a szökést vagy a hatóság elleni erőszakot – amely következtében újra a táborba, Wilson és felügyelői keze alá kerülhetnének. Egy reggel új smasszer érkezik a táborba; Williams az a fajta ember, aki mindenhol és minden körülmények között dominanciára törekszik. Agresszív és a maga módján ostoba, hisz nem látja be, milyen következményei lehetnek túlzott agresszivításának, dührohamainak. Rögtön az első napon díszes társaságot kap a keze alá: Bartlett, a lógós; és McGrath, a skót fenegyerek; Bokumbo, a színesbőrű; Stevens, a gyáva; és Roberts az egykori törzsőrmester. Egyikük sem került ártatlanul a büntetőtáborba, de nincs mindenki hozzászokva ahhoz a bánásmódhoz, ami William felügyelőt jellemzi. Ennek pedig hamarosan következményei lesznek.
Az elmúlt évtizedekben számtalan olyan könyv született, amely a háború embertelenségéről szól, és azt bizonyítja, hogy hosszútávon a győztesek is vesztesek. Ray Rigby regénye is valami hasonlót akar elmondani; A domb története játszódhatna békeidőben is egy civil börtönben, feltételezem, hogy ott is hasonló körülmények uralkodnak – úgy értem: a rács két oldalán levők között nagyjából ugyanez az ellentét mértéke. De Rigby valamilyen oknál fogva egy katonai büntetőtáborba helyezte a regényt cselekményét. Az nem teljesen világos számomra, hogy miért…
Adott öt fegyenc, akik szinte szünet nélkül vitatkoznak egymással, percekig tartó szövetségeket kötnek kettessével, hogy aztán a következő pillanatban egymás torkának ugorjanak. Rigby mindegyikükkel foglalkozik egy keveset, sorra mindegyikük gondolataival megismertet, így gyakorlatilag egyikük sem kerül különösebben előtérbe, nem rajzolódik ki egy erős, központi karakter, nem ismerjük meg a belső mozgatórugókat, az okokat, az érzéseket. Ehhez az ötfős társasághoz jön még Williams, az új smasszer, és Wilson a főtörzs. Rájuk sem mondanám, hogy főszereplői a történetnek. Nem különösebben, mint az öt elítélt. Ennél fogva számomra valami hiányzik ebből regényből: nincs igazi vezéregyéniség, nincs igazi feszültségkeltés, a konfliktus általános, szinte az első oldaltól létezik, és nem oldja fel semmi, s a végkifejlet is hirtelen, kibontatlan és valamelyest értelmetlen. Mintha a büntetőtábor egy szokásos hetét járnánk végig, ahol nem történik semmi. Pedig történik, csak az író ezt alig érzékelteti.
Próbáltam utánajárni a könyv eredetének, de nem sikerült. Magyar nyelven a könyv már sok kiadást megélt, legutóbb a Partvonal Kiadó gondozásában látott napvilágot. A történet a mozivásznon a 60-as években sikert aratott: Sean Connery főszereplésével 1965-ben készítettek egész estés filmet belőle. A filmhez az anyagot viszont az imdb szerint nem Ray Rigby könyve, hanem Ray Rigby színdarabja/tévéjátéka szolgáltatta – és ez sokmindent is jelenthet. Például azt, hogy a darab alapján készített film sikere láttán Ray Rigby könyvet is írt a történetből, pedig nem értett hozzá kellőképpen. Színdarabhoz sok, regényhez nekem kevés.