Őszintén bevallom, engem a modern, 21. századi rockzene egyáltalán nem fogott meg. Eddig. Az ezredforduló óta eltelt tíz esztendő rockzeneipari terméséből elsőre nagy kínok közepette, izzadva tudnék három jelentős nevet felidézni. Jómagam leragadtam valahol a kilencvenes évek közepe táján, és onnan csak visszafelé vezetett az út, ami a rock és metál zenét jelenti számomra. Az akkori idők meghatározó együtteseinek pályáját természetesen mind a mai napig figyelemmel követem, de a mainstream zenekarokkal nem vagyok képben. Ben Myers Muse című könyve is különös körülmények között került hozzám, hisz nem erről kellett volna recenziót írnom, hanem egy másik zenei témájú kötetről. A Silenos Kiadó végül is a Muse könyvet küldte el nekem, amit ez úttal is megköszönök nekik, hisz napjaink egyik legnagyobb, legsikeresebb együttesét ismerhettem meg, a Muse személyemben pedig egy újabb rajongóra tett szert.
A Muse nevét addig a napig nem is hallottam, míg a kezembe nem nyomták a könyvet. Fejcsóválva forgattam, hümmögtem, aztán végre egy ismerős név a borítón. Ben Myers, a szerző. Kissé fellélegeztem. A Green Day-ről szóló könyve nagyon szórakoztató volt, rosszabb ez sem lehet, gondoltam. Na, de ki és mi ez a Muse? A kiváló tollú zenei zsurnaliszta, és nem mellesleg költő Myers az előszóban egyáltalán nem rejti véka alá, hogy a kötet megírása idején még a szomszédai is Muse-t hallgattak, akkora elánnal vetette bele magát kedvenc zenekara biográfiájának megírásába. A rá jellemző alaposság, precizitás, a bőséges elsődleges, másodlagos forráshasználat itt még jellemzőbb, mint a már többször említett punktrióról szóló könyvében. A szerző egészen apró, jelentéktelennek tűnő részleteket is megemlít, amelyek nem öncélúak, hisz ezek nélkül nem is válna érthetővé a Muse-jelenség. A trió itt is adott, Matthew Bellamy, Dominic Howard és Christopher Wolstenholme alkotta hármas fogat története pedig bizonyítja, állhatatos, kitartó munkával és istenáldotta tehetséggel beláthatatlan sikereket lehet elérni.
Az olvasó ez esetben is egy rövid, történelmi bevezetővel találkozhat, amint belelapoz a kötetbe, a történet csak ezt követően bontakozik ki a maga részletességében. A Muse tagjai mindhárman az angliai Devon megyében található Teignmouthból származnak. Ez a vidéki, partmenti kisváros sokáig hátráltatta őket a kitörésben, a srácok azonban mind a mai napig büszkeséggel gondolnak vissza a kezdeti munkás, izzasztó évekre. A Muse azon ritka együttesek közé tartozik, amelynek tagjai a kezdetektől együtt zenélnek. A kezdetek kezdetén pedig mindhárman alig tizenévesek. A történet három szálon fut, a három zenész élettörténetéről, majd egymás útjainak keresztezéséről olvashatunk. A sztorikat több esetben maguk az érintettek kommentálják. Az események tipikusnak mondhatók. Három tinédzser srác elhatározza, hogy mindenáron zenélni akarnak. Példaképük a Nirvana és a Rage Against The Machine. Eleinte kisebb klubokban lépnek fel, ahol zajos sikereket aratnak, azonban a megye határain kívülre nem nagyon sikerül jutniuk. A kitörés reményében a zenekar nevét Rocket Baby Dolls-ról Muse-ra változtatják, közben folyamatosan írják a dalokat.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=w8KQmps-Sog&ob=av2el[/youtube]
Egy sikeres együttes karizmatikus, dalszerzői vénával megáldott, szépfiús megjelenésű és kellő mértékben elszállt, sajátos gondolkodásvilággal rendelkező frontembert feltételez. Matthew Bellamy mindezek megtestesítője volt, ráadásul kiválóan játszott gitáron és billentyűn. Az elszálltság különösen jellemző a Muse zenéjére, aki volt már koncertjükön, tudja milyen meghökkentő megnyilvánulásokra képes Bellamy. A történések bemutatásán túl a könyv hű képet fest a zeneipar bugyrairól, az óriáskiadók haszonmaximalizálási üzletpolitikájáról, a háttéralkukról és a rocksztárok mindennapjairól. A Muse elsőként Amerikában lett sikeres, Európában pedig Franciaországban bírnak a legnagyobb rajongótáborral. Showbiz című, debütáló lemezük megjelenését követően a zenekar szekere egyértelműen megindult, rúdja jelezte, ezek a srácok sokra hivatottak. Sok időbe telt, míg lekaparták magukról a Radiohead klón stigmát, és egyedi stílussal, semmi máshoz nem hasonlítható, önálló hangzásvilággal rendelkező bandaként számoltak velük. Harmadik stúdióalbumukkal, az Absolution-nel igazán magasra tették a mércét, a szakma szuperlatívuszokban regélt róla, virtuozitásukat pedig ekkor ismerte meg igazán a világ. E sikert azóta sem tudták megközelíteni.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=XPYLIy3FWpk[/youtube]
A szerző kézen fogva kalauzolja az olvasót az egymást követő koncertek, a Red Hot Chili Peppers-szel való közös amerikai turné, a stúdiómunkálatok, a vége-hosszat nem érő bulik, piálások, könnyű drogok és a grupik világába. A zajos sikerek a Muse tagjai helyükön kezelték, még akkor is, ha halandó ember számára pofátlan módon élvezték és élvezik annak minden egyes pillanatát. Na, de ne legyünk ennyire farizeusok, emelje fel a kezét az, aki egy frenetikusra sikerült koncert után ne gurítana le a torkán 4-5 pohár portóit és ne szívna el pár jointot, majd grupik társaságában ne tivornyázná át az éjszakát, hogy aztán másnap ne emlékezzen semmire. Ugye? Sebaj, jön a következő koncert.
Ben Myers ez úttal is hű maradt önön tradíciójához és egy újabb zseniálisan megírt zenekar-történeti írással rukkolt elő. Pontosítok, még a Green Day könyvnél is sziporkázóbb alkotást tett le az asztalra. A siker kódolva volt, hisz kedvenc zenekaráról az ember mindig másként, szívét-lelkét beleadva képes írni. Engem meggyőzött.